Ácsán Cshá nyugati tanítványok körében a Vat Pá Pong kolostorban. Fotó: Vat Pá Pong Szangha, 1980. Forrás: bp2.blogger.com
A modern egyetemi szintű szakirodalom és az elsődleges történeti források alapos egybevetése rámutat arra, hogy ez az 1980-ban készült felvétel a Thaiföldi Erdei Hagyomány fejlődésének egy rendkívül érett, kiteljesedett korszakát rögzíti. Míg a hatvanas évek végét a kezdeti útkeresés jellemezte, a nyolcvanas évek hajnalára a nyugati érdeklődők jelenléte stabil intézményi formát öltött. A kifejezetten a külföldi érkezők számára alapított Vat Pá Nánácsát (Nemzetközi Erdei Kolostor) ekkor már fél évtizede sikeresen működött. A képen látható tengerentúli szerzetesek jelenléte Ácsán Cshá központi kolostorában, a Vat Pá Pongban már nem puszta érdekesség volt, hanem annak a történelmi ténynek a lenyomata, hogy a nyugati elme képes tartósan és mélyen integrálódni egy szigorú, ősi szabályrendszerbe.
A korabeli viszonyokat vizsgálva a vallásszociológiai kutatások kiemelik, hogy a nyugatról érkező, gyakran magas felsőoktatási végzettséggel rendelkező fiataloknak ugyanazokat a kőkemény életkörülményeket kellett vállalniuk, mint a helyi vidéki lakosságnak. Ácsán Cshá semmilyen engedményt nem tett a kulturális különbségek miatt. A mindennapokat az Iszán régió sokszor trópusi betegségekkel terhelt klímája, az egyszerű, koldulásból származó élelem és a kétezer-ötszáz éves szerzetesi fegyelmi szabályok (Vinaja) feltétlen betartása határozta meg. A nyugati tanítványok önként vetették alá magukat ennek a lemondásokkal teli, tekintélyre és tiszteletre épülő struktúrának, ami a kulturális áramlások egy egészen egyedi, fordított irányú misszióját valósította meg.
A fotó szerzőségének kérdése – amelyet a Vat Pá Pong Szangha, tehát maga a kolostori közösség jegyez – alapvető fontosságú a vizuális dokumentum értelmezésében. A felvételt nem egy nyugati fotóriporter készítette, hanem a közösség egy belső tagja, ami a buddhista hagyományoknak megfelelően az egyéni érdemek helyett a kollektív emlékezetet helyezi előtérbe. A kép technikai sajátosságai, mint a jellegzetes zöldes-sárgás elszíneződés és a tónusok sajátos eltolódása, hűen tükrözik az akkori thaiföldi elzártabb régiókban elérhető, idővel kémiailag lebomló kommersz filmek minőségét. Ez a technikai tökéletlenség ma már nem hiba, hanem a kép történelmi hitelességének egyik legfőbb bizonyítéka, amely megkülönbözteti a modern, mesterségesen beállított felvételektől.
Az azóta eltelt évtizedek és az utóélet szempontjából ez a pillanatfelvétel egy kritikus mérföldkő. Ácsán Cshá egészségi állapota a nyolcvanas évek elején indult drasztikus romlásnak, ami miatt hamarosan teljesen vissza is vonult a tanítástól. Így ez a kompozíció az egyik utolsó olyan vizuális emlék, amelyen még ereje teljében, aktív mesterként áll a nemzetközi közösség élén. A képen látható tanítványok, különösen a jobb oldalon kimagasló Ácsán Szumédhó, ezt követően a hagyomány globális nagyköveteivé váltak. Munkásságuk nyomán az angliai Csittavivéka és Amaravati kolostorok megalapításával elindult egy olyan terjeszkedés, amelynek köszönhetően a Thaiföldi Erdei Hagyomány napjainkra Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is szilárd, virágzó spirituális intézményrendszerré fejlődött.
Ácsán Cshá tanítványaival 10 évvel korábban, 1970-ben. Balról jobbra: Bhikkhu Szuviddzsánó (Douglas Burns), Bhikkhu Szumédhó (Robert Jackman) és Bhikkhu Szantidhammó (Jack Kornfield). Forrás: dharma-documentaries.net