A Mahábódhi templom a restauráció előtt. Fotó: Joseph David Beglar, 1880-as évek. Forrás: a British Library katalógusa.
A Mahábódhi templomról készült 1880-as évekbeli felvétel a régészeti fotográfia egyik legfontosabb kordokumentuma, amely nemcsak egy épületet, hanem egy vallástörténeti mélypontot is megörökített. A 19. század második felében járunk, amikor az észak-indiai Bodh-Gaja – a hely, ahol Gautama Sziddhártha a fügefa alatt elérte a megvilágosodást – a feledés és az enyészet szimbóluma volt. A buddhizmus indiai hanyatlását és a 12. századi muszlim hódításokat követően a templomkomplexum évszázadokon át gazdátlanul pusztult. A 16. században egy hindu saiva (Siva-hívő) szerzetesrend telepedett le a területen. A rend mindenkori vezetője, a mahant (apát) fokozatosan a maguk céljaira vette birtokba a romokat, a fő szentélyben pedig egy Siva-lingamot helyeztek el. Amikor a britek a 19. században elkezdték tudományosan is felmérni a területet, a templom alsó szintjeit több méter vastag törmelék és sár borította, a jellegzetes, piramis alakú torony felső része pedig omladozott. A fák és cserjék gyökerei fizikailag feszítették szét az ősi téglafalakat. Ezt a drámai, kiszolgáltatott állapotot rögzíti a kérdéses fotó.
A felvételt Joseph David Beglar, az Indiai Régészeti Szolgálat (Archaeological Survey of India – ASI) örmény-indiai származású mérnöke és fotósa készítette. Beglar Sir Alexander Cunningham, a kor leghíresebb indiai régészének asszisztenseként dolgozott a helyszínen. Mivel a 19. század végén a fotográfia még elsősorban funkcionális, dokumentarista eszköz volt a tudomány kezében, Beglar nem kapott – és nem is kaphatott – modern értelemben vett sajtófotós vagy művészeti díjakat ezért a képért. Az ő „elismerése” szigorúan szakmai volt: az ASI hivatalos jelentéseiben publikált fotói a mai napig a dél-ázsiai régészet alapvető hivatkozási pontjai. A kép történelmi és tudományos jelentősége felbecsülhetetlen, ugyanis ez az utolsó és legpontosabb vizuális bizonyíték a templom állapotáról azelőtt, hogy a modern ember drasztikusan beavatkozott volna az épület sorsába.
A fotóhoz kapcsolódó legérdekesebb történet magának a restaurációnak a heves szakmai vitája, amelyhez ez a kép szolgáltatta az alapot. 1880-ban a brit kormányzó megbízta Beglart és egy burmai buddhista delegációt a templom helyreállításával. Beglar a romok eltakarítása során hozott egy rendkívül vitatott döntést: a főtorony négy sarkára négy kisebb, mellékes pavilont (tornyot) építtetett. Kortársai, köztük eleinte maga Cunningham is, hevesen kritizálták, mondván, hogy Beglar meghamisítja a történelmet és saját fantáziája alapján építkezik. Beglar azonban a feltárások során talált egy kisméretű, kőből faragott templommodellt a törmelékek között, és fotókkal dokumentálta, hogy az eredeti Gupta-kori építménynek is voltak ilyen saroktornyai. A helyreállítás 1884-re fejeződött be, és Beglar archív felvételei nélkül ma lehetetlen lenne megállapítani, mi volt az eredeti struktúra, és mit adtak hozzá a 19. századi mérnökök.
Az épület fizikai megmentése azonban csak a történet egyik fele volt. Beglar fotói és a felújítás híre eljutott Srí Lankára is, inspirálva a fiatal szerzetest, Anagarika Dharmapalát, aki 1891-ben Bodh-Gajába utazott. Dharmapala megdöbbenve tapasztalta, hogy a buddhizmus legszentebb helyét még mindig hinduk felügyelik. Ez a felismerés indította el azt a több évtizedes, szenvedélyes nemzetközi és jogi küzdelmet, amelynek célja a Mahábódhi templom visszaszerzése volt a buddhista közösség számára. A helyzetet végül röviddel India függetlenné válása után, az 1949-es Bodh-gajai Templomtörvénnyel próbálták rendezni, amely egy közös hindu-buddhista bizottság kezébe adta a terület kezelését. Bár a törvény intézményesítette az irányítást, a konfliktust nem zárta le teljesen, mivel a buddhista közösségek a mai napig küzdenek a szentély feletti kizárólagos rendelkezés jogáért.
Az 1880-as évekbeli melankolikus, bozótos romok fekete-fehér látványa ma már szinte felfoghatatlan ellentétben áll a valósággal. A Mahábódhi templomkomplexum 2002-ben az UNESCO Világörökség része lett, ma pedig Ázsia egyik legvirágzóbb, legtisztább és leginkább karbantartott zarándokhelye, ahová milliók érkeznek a világ minden tájáról meditálni a leszármazott Bódhifa alatt. Beglar fotója így nem csupán egy pusztuló épületet mutat, hanem a nullpontot: a pillanatot, ahonnan a modern globális buddhizmus fizikai és intézményes újjáépülése megkezdődött.
A Mahábódhi templom napjainkban. Forrás: istockphoto.com