A dzsungel fogságától a világörökségig: a Száncsi Sztúpa újjászületése
A Száncsi Nagy Sztúpa északi kapuja 1861-ben. Fotó: James Waterhouse (forrás: Wikipédia)
A Száncsi Nagy Sztúpa története a Kr. e. 3. századra nyúlik vissza, amikor a Maurja Birodalom uralkodója, Asóka császár elrendelte az építését, hogy a történelmi Buddha ereklyéinek méltó nyughelyet biztosítson. Az eredetileg egyszerű téglaépítményt a későbbi évszázadok, különösen a Sunga-dinasztia idején bővítették ki jelentősen. Ekkor kapta meg jellegzetes kőburkolatát, a bonyolult faragásokkal díszített kőkerítéseket és a négy lenyűgöző, domborművekkel borított kaput (toranát). A terület egészen a 12. századig a buddhista vallási és kolostori élet egyik legfontosabb indiai központja maradt. Azonban a buddhizmus szubkontinensen való hanyatlásával párhuzamosan Száncsi is elnéptelenedett, és a sűrű dzsungel évszázadokra elnyelte az egykor virágzó zarándokhelyet.
Amikor az 1860-as évek elején a kérdéses fotók – köztük a hivatkozott 1861-es felvétel – elkészültek, a helyszín egy drámai, pusztuló állapotot tükrözött, amely egyszerre volt a természet térhódításának és az emberi kapzsiságnak az eredménye. A területet a britek hivatalosan 1818-ban „fedezték fel újra”, de a korai, amatőr kincsvadászok és katonatisztek szakszerűtlen ásatásai hatalmas károkat okoztak. A sztúpa kupoláját durván megbontották, hogy bejussanak a feltételezett belső ereklyekamrákba, aminek következtében az építmény masszív szerkezete meggyengült és beomlott. Az 1861-es vizuális dokumentáció idejére a remekmívű kőkapuk egy része leomlott, a kerítések darabjai a földön hevertek, a kupolát pedig fák és bokrok gyökerei feszítették szét. A fotó ezt a melankolikus, törmelékekkel és dzsungellel borított, kiszolgáltatott pillanatot örökíti meg.
A modern tudományos fordulatot a 19. század vége és a 20. század eleje hozta el. Bár Sir Alexander Cunningham már a korábbi évtizedekben is végzett alapvető felméréseket és megkezdte a terület megtisztítását, a valódi megmentő Sir John Marshall volt. Ő az Indiai Régészeti Szolgálat (ASI) vezetőjeként 1912 és 1919 között átfogó és aprólékos helyreállítási munkálatokat irányított. Csapata végleg kiszabadította a romokat a növényzet fogságából, szerkezetileg megerősítette és részben újjáépítette a sérült kupolát, valamint mérnöki precizitással újra felállította a leomlott kapukat és kerítéselemeket. Ennek a gigantikus régészeti munkának köszönhetően a Száncsi Sztúpa visszanyerte ókori formáját, a feltárt leletek megőrzésére pedig egy helyi múzeumot hoztak létre.
Ebben a történeti ívben a 19. század közepi, romos állapotot rögzítő fotó jelentősége felbecsülhetetlen. A kép nem csupán egy építészeti kordokumentum, hanem a buddhizmus indiai történetének egy abszolút mélypontját szimbolizálja: a fizikai megtestesülését annak a történelmi amnéziának, amely majdnem eltörölte a vallás szülőföldjén hagyott nyomait. A felvétel emlékeztet minket a kulturális örökség rendkívüli törékenységére, ugyanakkor kontrasztként keretbe foglalja azt az emberi és tudományos erőfeszítést, amely az építményt a pusztulás széléről visszahozva 1989-re az UNESCO Világörökség részévé tette. A fénykép nélkül ma sokkal kevésbé érthetnénk és értékelnénk azt a csodát, hogy Száncsi egyáltalán túlélte a történelmet.
További fotók a 19. század végéről és végül napjainkból:
A fotók forrása: Wikipédia