6. Buddhista szertartások és rítusok. Menedékvétel; szerzetessé avatás; upószatha ünnepnapok; a vészákh jelentősége; a paritták, púdzsák: mantrák, dháraník, szádhanák: mandalák, mudrák, szertartások eszközei.
A buddhizmus nyugati értelmezése gyakran alulértékeli a rítusokat, holott a történeti és élő hagyományban ezek a tudat átalakításának performatív eszközei, a közösségi identitás hordozói, valamint a világi gyakorlók számára az érdemgyűjtés legfőbb csatornái. A buddhista útra lépés egyetlen, minden iskolában megegyező feltétele a menedékvétel. Ez a rítus egy mély, egzisztenciális reorientáció, amely során a gyakorló felismeri a szamszára szenvedésteli természetét, és a Három Ékkőhöz – a Buddhához, a Dharmához és a Szanghához – igazítja az életét. A világi gyakorló (upászaka) a szertartás során egy szerzetes előtt háromszor elismétli a menedékvételi formulát, majd magára veszi az öt etikai fogadalmat (pancsa-síla), amely az ölés, a lopás, a helytelen szexualitás, a hazugság és a tudatmódosító szerek tilalmát foglalja magában.
Míg a világiak a hétköznapokban gyakorolnak, a tanítás intézményes fenntartása a szerzetesi közösség feladata. A szerzetessé avatás első lépcsője a pabbaddzshá, vagyis a novíciussá avatás, amikor a jelölt maga mögött hagyja a világi életét, amit a haj leborotválása és a szerzetesi köntös felöltése szimbolizál. Ekkor a novícius (számanéra) felveszi a tíz fogadalmat, amely az öt világi fogadalom mellett már tiltja a déli 12 óra utáni étkezést, a szórakozást, a test díszítését, a fényűző ágyak használatát és a pénz érintését is. A teljes jogú szerzetessé (bhikkhuvá) válás rítusa az upaszampadá, amelyhez a jelöltnek be kell töltenie a huszadik életévét, és egy legalább tíz főből álló határozatképes szerzetesi gyűlésnek kell őt rituálisan kikérdeznie és jóváhagynia az avatását. Ekkortól érvényes rá a teljes fegyelmi kódex, a Pátimokkha, amely a théraváda hagyományban 227 szabályt jelent. Az avatás végén a szerzetest emlékeztetik a négy támaszra: be kell érnie koldult étellel, rongyokból varrt köntössel, fák gyökerénél való alvással és erjesztett tehénhúggyal mint orvossággal.
A buddhista vallási élet ritmusát a holdfázisokhoz igazodó upószatha napok határozzák meg. A teliholdhoz, újholdhoz és a köztes félholdakhoz (a növekvő és fogyó fázisok 8. napjaihoz) igazodó napokon a szerzetesek összegyűlnek, rituálisan meggyónják apróbb vétségeiket, majd zárt körben felmondják a Pátimokkhát, így biztosítva a közösség tisztaságát. A világi hívők számára az upószatha az érdemgyűjtés ideje: ellátogatnak a kolostorba, ételt adományoznak, és huszonnégy órára felveszik a nyolc fogadalmat (upószatha-síla). Ez a rítus fenntartja a szerzetesi és a világi szféra létfontosságú szimbiózisát, ahol az anyagi támogatásért cserébe szellemi vezetés a viszonzás. Ehhez kapcsolódóan érdemes tisztázni a legfőbb rituális kifejezéseket: az upószatha a tudat megtisztításának napja, a púdzsá (vagy thai formában bucsa) felajánlást jelent, a pója a szingaléz telihold ünnepét jelöli, míg a purnima maga a telihold, amelyre a legnagyobb ünnepek esnek. Az indiai esős évszak alatti három hónapos szerzetesi elvonulást pedig vasszának nevezik.
A naptár legszentebb ünnepe a májusi teliholdra eső vészákh (vészákha púdzsá), amely a történelmi Buddha életének három sorsfordító eseményét: a születését, a megvilágosodását és a parinirvánáját ünnepli egyazon napon. Az ünnep fő üzenete, hogy a megvilágosodás az emberi potenciál beteljesítése, nem isteni kiváltság. A hívők ezen a napon vizet csorgatnak a gyermek Buddha szobrára vagy a szent bódhifára, fogságban tartott állatokat engednek szabadon, és intenzív érdemgyűjtést végeznek adakozással és a nyolc fogadalom felvételével. A théraváda naptár további három nagy upószatha ünnepet tart számon. A február-márciusi mágha púdzsá a Szangha ünnepe, amikor 1250 arhat spontán gyülekezésére emlékeznek. A júliusi ászálha púdzsá a Dharma ünnepe, amely az első tanítóbeszédet élteti, és amely után megkezdődik a vassza. Az októberi pavárana pedig az elvonulást zárja le egy olyan rítussal, ahol a szerzetesek nyíltan kérik társaikat az esetleges vétségeik felfedésére, amit a kathina adományozási időszaka követ.
A mahájána és a vadzsrajána hagyományok a történelmi ünnepeket kiegészítették a bódhiszattvákhoz és helyi naptárakhoz kötődő rítusokkal. A téli napforduló idején a sötétség mélypontján ünneplik Maitréját, az eljövendő Buddhát, a belső béke és a fény születését. A kelet-ázsiai Ulambana vagy japán Obon ünnepén a halottakhoz és az alsóbb létbirodalmakba került ősökhöz transzferálják a felhalmozott érdemeket, a tibeti Loszár, azaz az újév ünnepe pedig a régi karma megtisztításának és a szellemi megújulásnak a többnapos időszaka.
A történelem során a rituális eszközök is hihetetlenül gazdaggá váltak, melyek célja mindig a figyelem egyhegyűvé tétele és az érdemgyűjtés. A théraváda hagyományban kiemelt szerepe van a parittáknak, azaz az oltalmazó szövegeknek (pl. Ratana-szutta, Mangala-szutta). Ezek ereje az igazság kinyilvánításából és a szerzetesek által generált szerető kedvességből (mettá) fakad, és a recitálás közben a jelenlévőket egy megszentelt fehér fonal köti össze. A púdzsák, vagyis a felajánlások tárgyai mély pszichológiai szimbólumok: a virág a mulandóságra, a füstölő az etika átható illatára, a gyertya a bölcsesség fényére, a víz a tudat tisztaságára, az étel pedig a nagylelkűségre emlékeztet. A mahájána és a vadzsrajána a mantrákat (pl. Óm mani padmé húm) a megvilágosodott istenségek szónikus manifesztációiként használja, a hosszabb dháraníkat pedig védelmező formulaként.
A tantrikus praxist a szádhanák rituális forgatókönyvei szabályozzák, amelyek lépésről lépésre vezetik végig a gyakorlót az istenség-jógán, beleértve a létrehozó és beteljesítő szakaszokat. Ebben a vizualizációt a mandalák segítik, amelyek a megvilágosodott tudat tiszta birodalmának geometrikus pszichokozmogramjai, míg a fizikai test bevonását a mudrák, vagyis a szimbolikus kéztartások biztosítják. A legismertebb ilyen a földet érintő mudrá, amellyel Sákjamuni a Földhöz fordult megerősítésért Mára legyőzésekor. A tibeti szertartások elengedhetetlen eszköze a férfi princípiumot és a cselekvő együttérzést szimbolizáló fém jogar, a vadzsra, valamint a női princípiumot és a végső bölcsességet jelképező csengő együttes használata, ami e két minőség tökéletes, nem-duális egyesülését jelenti. A mantrák precíz számolását a 108 szemes málá segíti, a damaru kézidob hangja a spirituális női energiákat és védelmezőket idézi meg, a háromélű phurba tőrrel pedig a láma nem fizikai erőszakot alkalmaz, hanem a tudatlanság démonait ártalmatlanítja.