A ladakhi hegyvidék lenyűgöző díszletei között a közelmúltban egy elsőre meghökkentő fotósorozat látott napvilágot: a régió egyik legismertebb tibeti buddhista intézménye, a tizenötödik századi Thiksze kolostor negyven szerzetese hagyományos bordó szerzetesi ruhát, a lábukon pedig vadonatúj PUMA futócipőt viselt. A Buddhistdoor Global oldalán megjelent elemzés arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a „Meditation in Motion” (Meditáció mozgásban) elnevezésű reklámkampány, amelyet a Ladakh Maraton felvezetésére időzítettek, sokkal mélyebb kérdéseket vet fel a puszta marketingnél. A sportszergyártó szándéka szerint a fotók a meditáció és a hosszútávfutás közös vonásaira – a fókuszra, a fegyelemre, a kitartásra és a jelenlétre – kívántak rávilágítani. Az eredményül kapott képek vizuálisan lenyűgözőek, ugyanakkor szándékosan nyugtalanítóak: a modern fogyasztói piac és a szerzetesi életmód szimbólumainak találkozása feszültséget teremt a szemlélőben.
A legkézenfekvőbb reakció a jelenség puszta kiárusításként vagy kulturális kisajátításként való elítélése lenne, ám a helyzet ennél jóval összetettebb. A Buddhistdoor véleménycikke rámutat arra a kulcsfontosságú tényre, hogy a szerzetesek önként vettek részt a projektben. Nem egy stúdióban beöltöztetett statisztákról van szó, hanem egy élő, helyi buddhista közösség tagjairól, akik beleegyezésüket adták a fotózáshoz. Ez a tudatos részvétel egy olyan ősi kérdést hoz ismét a felszínre, amellyel a buddhizmus történelme során folyamatosan szembesült: hol húzódik a határ az új kulturális közegekhez való sikeres adaptáció, és a vallás tisztán világi célokra történő beolvasztása között?
Történelmi tény, hogy a buddhizmus soha nem létezett légüres térben, elszigetelve a kultúrától vagy a gazdaságtól. A legkorábbi közösségektől kezdve a szerzetesek a világi támogatókra utalva éltek, a kolostorok pedig a középkor során jelentős gazdasági tényezővé váltak, amelyek földeket birtokoltak és részt vettek a helyi kereskedelemben. A vallás terjedése Ázsián, majd később a nyugati világon keresztül mindig is az adott kultúrához való alkalmazkodást, a művészeti, filozófiai és intézményi keretek folyamatos újraértelmezését igényelte. Ebből a történelmi távlatból nézve egy futócipőt viselő szerzetes nem egy korábban érintetlen, tisztán szellemi hagyomány hirtelen megfertőződését jelenti, hiszen a buddhizmus mindig is szoros kapcsolatban állt az anyagi világgal. A fő kérdés tehát nem az alkalmazkodás ténye, hanem annak iránya: a buddhizmus formálja-e a kultúrát a saját céljaira, vagy a kultúra sajátítja-e ki a buddhizmust?
A cikk szerzője a meditáció modern kori sorsán keresztül érzékelteti ezt a dilemmát. Az elmúlt évszázadban a tudatossági gyakorlatok kiléptek a kolostorok falai közül, és megjelentek a kórházakban, az oktatásban, a vállalati szférában és a hadseregben is. Bár ez milliók számára hozott pozitív változást, anélkül, hogy ismerniük kellene a szmriti (éberség) szanszkrit fogalmát, a folyamat komoly veszélyeket is rejt. Amikor a meditáció puszta eszközzé válik a termelékenység növelésére vagy a katonai hatékonyság fokozására, éppen attól az etikai kerettől fosztják meg, amely a fennálló rendszerek kritikus vizsgálatára ösztönözne. A vallási gyakorlat túlél, de eredeti célja torzul.
Hasonló feszültség övezi a buddhista szimbolika használatát is. A nyugati tömegkultúrában a „keleti szerzetes” a béke, az őszinteség és a lelki mélység vizuális gyorsírásává vált. A Buddha-szobrok a wellness-központokban, a lótuszvirágok vagy a „zen” kifejezés használata a parfümöktől az autókig mind arra szolgálnak, hogy olyan spirituális aurával ruházzák fel a termékeket, amilyet azok önmaguktól nem tudnának sugározni. A PUMA-kampány esetében ez a dinamika egy kifejezetten buddhista paradoxont hoz létre. A Tan alapvetése szerint a szenvedés gyökere a trisná, vagyis a sóvárgás és a szomjúhozás. A reklámipar lényege ezzel szemben a vágyak felkeltése és stimulálása. Amikor a szerzetesi lemondáshoz társított belső békét egy pár cipő eladására használják fel, a sóvárgást diagnosztizáló vallás akarva-akaratlanul a sóvárgást generáló gépezet részévé válik.
Mindez nem jelenti azt, hogy a thikszei szerzetesek helytelenül cselekedtek volna, vagy hogy a buddhistáknak teljesen ki kellene vonulniuk a kereskedelmi társadalomból. A Buddhistdoor elemzése óva int a nyugati paternalizmustól, amely a helyi közösségeket egyfajta passzív múzeumi tárgyként kezeli, amelyet a külvilágnak kell megvédenie saját magától. A beleegyezés és a pénzmozgás hiánya vagy megléte önmagában nem dönti el a helyzet etikai tisztaságát. A valódi mérce az, hogy az adott interakció hová vezet. Visszavezeti-e az embereket a Dharmához, az együttérzéshez és a bölcsességhez? Részesei és haszonélvezői-e a közösségek ennek a folyamatnak, vagy csupán egzotikus díszletként szolgálnak egy termék értékesítéséhez?
A kulturális asszimiláció és a kulturális kisajátítás között valószínűleg nem húzható egyetlen, éles határvonal. A vallások nem úgy maradnak életben, hogy hermetikusan elzárva, egy üvegbúra alatt őrizzük őket. Túlélésük és fejlődésük kulcsa a folyamatos kapcsolat, a kompromisszum, a kísérletezés, sőt, olykor maguknak a belső ellentmondásoknak a felvállalása. A buddhizmus ugyanakkor kínál egy rendkívül hasznos eszközt ezeknek a találkozásoknak a megítélésére, ami nem más, mint a szándék.
Ha a buddhista képi világot elsősorban arra használják, hogy még több tárgyat akarjunk birtokolni, vonzóbb fogyasztói identitásokat építsünk magunknak, és még szorosabban láncoljuk magunkat a vásárláshoz, akkor valami nagyon lényeges dolog a visszájára fordult. Ilyenkor a Dharma megszűnik a sóvárgás ellenszere lenni, és ahelyett, hogy felszámolná a vágyakozást, egyenesen annak felkeltésére szolgál. Ha viszont a populáris kultúra egy olyan közeget teremt, amelyen keresztül az emberek a nagylelkűséget, a figyelmet, az együttérzést és a bölcsességet művelhetik, akkor a folyamat épp ellentétes. Ekkor a buddhizmus egyszerűen egy új elemet asszimilál magába, ahogyan azt a történelem során már számtalanszor megtette.
Amikor a thikszei szerzetesek márkás futócipőben sétálnak végig a kolostorukon, vagy annak vagyunk tanúi, ahogy a buddhizmus belép egy új kulturális világba, vagy éppen annak, ahogy a globális fogyasztói kultúra behatol a buddhizmusba. A legvalószínűbb azonban az, hogy a kettő párhuzamosan, egyszerre történik.
Forrás: Buddhistdoor View: The PUMA Monks – Craving, Culture, and Commodification
