A Kínai Kommunista Párt egykor a feudalizmus elavult maradványaként tekintett a vallásra. Ma azonban ugyanez az államhatalom templomokat restaurál, népszerűsíti a buddhista örökséget, és még a vallási vezetők utódlásába is nyíltan beavatkozik. Debashis Chakrabarti, a The Telegraph indiai kiadásában közzétett elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a látszólagos ellentmondás egyáltalán nem a véletlen műve. Sokkal inkább egy rendkívül tudatos és mélyreható politikai projekt része.
Kína és a buddhizmus viszonya a pártpolitikájának egyik legélesebb paradoxonát fedi fel. A KKP hivatalosan elkötelezett a marxizmus mellett, a párttagoktól pedig elvárják az ateizmust, a buddhizmus mégis újult erővel van jelen a kortárs Kínában. A lap szerzője szerint az igazi kérdés nem az, miért engedélyezi Peking a vallás létezését. Sokkal beszédesebb az a ragaszkodás, amellyel az állam a buddhizmus intézményi feltételeit és működési kereteit próbálja az uralma alá hajtani.
A kínai állam öt vallást ismer el hivatalosan, de minden hitéleti tevékenység kizárólag államilag jóváhagyott szervezeteken keresztül működhet. A papságnak kötelező támogatnia a pártot és a szocializmust. Mao Ce-tung idejében a vallást a régi társadalmi rend pusztítandó csökevényének tartották, a kulturális forradalom pedig fizikai valójában is letarolta a kolostorokat. A forradalmi állam a párt ideológiai tekintélyével akarta helyettesíteni a hagyományos vallási autoritást, ám a hit jóval ellenállóbbnak bizonyult a marxista elvárásoknál.
A poszt-maoista korszak ebből tanulva egy egészen más stratégiát dolgozott ki. Az eltörlés helyett az állam olyan intézményeket hozott létre, amelyeken keresztül a vallási élet szigorúan szabályozhatóvá vált. Chakrabarti rámutat ezen irányváltás politikai kifinomultságára. Egy lerombolt templom a történelmi sérelmek gyújtópontja lehet, egy felújított szentély viszont a nemzeti örökség büszke szimbólumává válik. Az autoriter beolvasztás központi mechanizmusa éppen az, hogy a kényelmetlen intézményeket nem felszámolják, hanem bevonják az állami felügyelet gépezetébe. A pártnak nincs szüksége arra, hogy minden buddhista kommunista legyen. Arra van szüksége, hogy a buddhista intézmények képtelenek legyenek autonóm politikai legitimitást kiépíteni maguknak.
Hszi Csin-ping uralma alatt ez a folyamat a vallás kínaiasításának irányelvével még rendszerszintűbbé vált. A vallási szervezeteknek kötelezően integrálniuk kell a kínai kultúrát, a szocialista értékeket és a pártvezetés elismerését a mindennapjaikba. Ez az elemzés szerint már jóval több egy egyszerű adminisztratív szabályozásnál, sokkal inkább egy kulturális hegemóniáért vívott harc. A vallás történelmileg mindig is olyan történeteket, szimbólumokat és morális tekintélyeket biztosított a közösségeknek, amelyek az állam közvetlen ellenőrzésén kívül estek. A kínaiasítás célja ezen szimbolikus erőforrások betagozása egy Peking által diktált nemzeti narratívába. A templom így elképesztő politikai technológiává alakul, építészete a folytonosságot, rituáléi a hagyományt hirdetik, miközben intézményi hierarchiája teljes politikai felügyelet alatt áll.
Ennek az átalakulásnak hatalmas gazdasági dimenziója is van. A szent tájak turistacélpontokká, a vallási építészet kulturális infrastruktúrává, a rituálé pedig puszta látványossággá silányul. A cikkíró hangsúlyozza, hogy az állam kiválasztja, becsomagolja és a nemzeti ideológiával kompatibilis módon újraosztja a kultúrát, hatalmas politikai és anyagi tőkét kovácsolva a vallási történelemből.
Ez az ellentmondás sehol sem olyan éles, mint Tibet esetében. A tibeti buddhizmus nem csupán egy magánjellegű hitrendszer, hanem elválaszthatatlanul összefonódik a nyelvvel, a történelmi emlékezettel és a kollektív identitással. Éppen ezért a vallási intézmények feletti kontroll a kulturális identitás feletti hatalmat is megtestesíti. A kínai állam odáig ment, hogy hivatalos jóváhagyáshoz köti a lámák reinkarnációját, és saját, engedélyezett nyilvántartást vezet róluk. A jövőbeli dalai láma körüli vita tehát egyáltalán nem teológiai kérdés, hanem a szuverenitásért folytatott kőkemény küzdelem. A pancsen láma esete mindent elárul a tét nagyságáról. Amikor 1995-ben a dalai láma Gedhun Csöki Nyimát ismerte el pancsen lámaként, a fiú hamarosan eltűnt a nyilvánosság elől, Peking pedig saját jelöltjét, Gyalcen Norbut ültette az ősi pozícióba.
A buddhizmus belföldi menedzselése egyben Kína nemzetközi ambícióit is szolgálja. A kulturális cseréken és az ázsiai buddhista társadalmakkal való kapcsolatépítésen keresztül Peking ősi civilizációs hatalomként, nem csupán gazdasági és katonai óriásként tudja pozicionálni magát. Ez a nagyszabású kulturális diplomácia azonban egy szigorúan ellenőrzött és megkötözött belföldi vallási renden alapul. A párt olyan vallást akar, amely kulturálisan hasznos, de politikailag ártalmatlan, nemzetileg hiteles, de intézményileg végletekig függő.
Debashis Chakrabarti konklúziója rendkívül találó és egyben reménykeltő is. A szellemi utat és a belső megélést soha nem lehet maradéktalanul alárendelni az adminisztratív politikának. Az elnyomó államhatalom kinevezhet pártkatonákat egy kolostor élére anélkül, hogy uralni tudná a közösség valós emlékezetét, és arannyal vonhat be egy templomot anélkül, hogy birtokolhatná a falak között születő tiszta tudatállapotokat. Kína buddhista paradoxona végső soron egy mélyebb iróniát leplez le. Egy mindenhatóként fellépő, ateista állam görcsös eltökéltsége a vallás irányítására nem a rendszer erejét, hanem az autonóm legitimitási forrásoktól való mélységes rettegését bizonyítja. Peking abban a hitben él, hogy elegendő, ha a buddhizmus pusztán engedelmeskedik, ám a valódi spirituális függetlenséget, a Dharma belső szabadságát semmilyen pártbizottság nem képes kisajátítani.
Forrás: The Telegraph, Politics and faith in China, by Debashis Chakrabarti
Ha szívesen elmélyednél hasonló témákban, böngészd át a Szamszára többi véleménycikkét.