Théraváda: szíla, szamádhi, pannyá, hit és tudás; tudás [nyána] és bölcsesség [pannyá]; a megvilágosodottak típusai: arija puggala – a négy nemes ember, az arahat, a paccsékabuddha és a szammászambuddha.
1. Szíla, szamádhi, pannyá, hit és tudás
A théraváda buddhizmus gyakorlati ösvénye nem egy elvont misztikus spekuláció, hanem egy rendkívül precíz, lépésről lépésre felépített mentális tréning. A történelmi Buddha a szenvedés (dukkha) megszüntetéséhez vezető utat a Nemes Nyolcrétű Ösvényben határozta meg. Ezt a nyolc tagot a korai szövegek – ahogyan azt Dhammadinná szerzetesnő a Csúla-védalla-szuttában (MN 44) kifejti – egy logikus, egymásra épülő, három pilléren nyugvó rendszerbe, a Hármas Képzésbe (p. ti-szikkhá) sűrítik. Bár a Hármas Képzés – a szíla (erkölcs), a szamádhi (elmélyedés) és a pannyá (bölcsesség) – pedagógiai szempontból egy egymásra épülő, vertikális fokozatosságot mutat, a gyakorlatban a Nyolcrétű Ösvény tagjai horizontális, szinergikus kapcsolatban állnak. Ahogy a szutták rámutatnak, a tényezők fogaskerekekként hajtják egymást egy spirális fejlődésben: helyes nézet (szammá ditthi) és helyes éberség (szammá szati) nélkül a tiszta erkölcsi viselkedés (szíla) sem valósulhat meg a maga teljességében.
A szíla (erkölcs): a gyakorlás fundamentuma
A buddhista ösvényen a szellemi fejlődés alapfeltétele az etikai tisztaság. A Nemes Nyolcrétű Ösvényből ide tartozik a helyes beszéd, a helyes cselekvés és a helyes életmód. A szíla szerepe a gyakorlásban szigorúan pragmatikus: célja a durva, fizikailag és verbálisan megnyilvánuló káros (akuszala) tettek megregulázása.1
A szíla betartása (mint amilyen az öt erkölcsi alapelv) megvédi a gyakorlót attól, hogy újabb negatív kammát generáljon, és pszichológiai szinten megszünteti a mardosó megbánást (kukkuccsa). Tiszta lelkiismeret nélkül a tudat folyamatos agitációban van, ami fizikailag lehetetlenné teszi a magasabb szintű meditációs praxisok sikeres végrehajtását. A szíla tehát az a stabil, akadálymentes talaj, amelyen az elmélyedés építménye felhúzható.
A szamádhi (koncentráció és tudatművelés)
Míg a szíla a külső tetteket fegyelmezi, a szamádhi a belső mentális folyamatok uralását, a tudat művelését (csitta-bhávaná) jelenti. Ide tartozik a helyes törekvés, a helyes éberség és a helyes elmélyedés. A szamádhi szó szerinti jelentése a tudat „egyhegyűsége” (ékaggatá), vagyis az a képesség, hogy a figyelem tartósan, megszakítás nélkül megállapodjon egyetlen kiválasztott meditációs tárgyon (például a légzésen, p. ánápánaszati).
A szamádhi kifejlesztésének gyakorlata (a szamatha-meditáció) során a gyakorló fokozatosan elcsendesíti az öt mentális akadályt (nívarana): az érzéki vágyat, a rosszindulatot, a tompaságot/álmosságot, a nyughatatlanságot és a kételyt. Amikor ezek az akadályok ideiglenesen lecsillapodnak, a tudat beléphet a dzshánák (a meditatív elnyelések) tiszta, fénylő és rendkívül stabil állapotaiba.2 Bár a szamádhi önmagában nem vezet megvilágosodásra (hiszen a mély koncentrációban a szennyeződések csak el vannak csendesítve, de nincsenek gyökerestül kitépve), elengedhetetlen eszköze a tisztánlátásnak. Ahogy a Buddha fogalmaz a Szamádhi-szuttában (SN 22.5): a koncentrált tudatú szerzetes a dolgokat a maguk valóságában ismeri fel. A szamádhi tehát olyan, mint egy tökéletesen csiszolt, rezzenéstelen lencse, amelyen keresztül a bölcsesség (pannyá) fénye áthatolhat a valóság szövetén.
A pannyá (bölcsesség) és a megszabadulás
A pannyá a Hármas Képzés csúcspontja és a megszabaduláshoz vezető ösvény legfőbb eszköze; a Nemes Nyolcrétű Ösvényből a helyes nézetet és a helyes szándékot foglalja magában. A buddhista gyakorlás végső célja ugyanis nem pusztán a bölcsesség megszerzése, hanem a szenvedés (dukkha) teljes megszüntetése, a nibbána (illetve a vimutti, a megszabadulás) elérése. A buddhizmusban a bölcsesség nem lexikális tudást, hanem a valóság természetének közvetlen, tapasztalati és transzformatív belátását (vipasszaná) jelenti, amely ezt az abszolút célt szolgálja.
A pannyá feladata, hogy a szamádhi által fókuszált tudattal átvágja a nemtudás (aviddzsá) fátylát, és felismerje a létezés három egyetemes ismérvét (tilakkhana):
- a mulandóságot (aniccsa).
- a szenvedésteliséget, illetve kielégíthetetlenséget (dukkha).
- az önvaló nélküliséget (anattá).
Amikor a gyakorló a pannyá révén sejtszinten tapasztalja meg, hogy a testi és tudati folyamatok (az öt khandha) csupán feltételektől függő, mulandó jelenségek, a tudat kiábrándul belőlük. Ez a kiábrándulás (nibbidá) szünteti meg a sóvárgást és a ragaszkodást, elvezetve az egyént a nibbána (nirvána) állapotába.
A hit (szaddhá) szerepe az ösvényen
A szíla, a szamádhi és a pannyá gyakorlati megvalósítása azonban nem kezdődhet el egy alapvető pszichológiai indítóerő, a hit (szaddhá) nélkül. A nyugati, különösen az ábrahámi vallási kontextusban a „hit” gyakran a bizonyítékok nélküli, vak elfogadást jelenti. A théraváda buddhizmusban ezzel szemben a szaddhá sokkal inkább a bizalom, a meggyőződés és a szellemi ráhagyatkozás aktusa.3
A Csankí-szuttában (MN 95) a Buddha éles különbséget tesz a „vak hit” (amúliká szaddhá) és a racionális vizsgálatra épülő „megalapozott hit” (ákáravatí szaddhá) között. A buddhista hit tárgya a Három Ékkő: a Buddha (mint a megvilágosodás lehetőségének bizonyítéka), a Dhamma (mint a kivezető út), és a Szangha (mint a tanítást megőrző és megvalósító közösség).
A szaddhá funkciója az ösvényen kettős:
- Iniciáló erőként elindítja a gyakorlót az úton. Mint ahogyan a Káláma-szuttában (AN 3.65) a Buddha arra buzdítja a hallgatóságot, hogy ne higgyenek pusztán a hagyománynak vagy a tekintélynek, hanem próbálják ki a tanításokat. A hit itt egy kísérletbe vetett bizalom: a gyakorló megelőlegezi a bizalmat a Dhamma iránt, hogy hajlandó legyen energiát fektetni a meditációba.
- Erőtényezőként (indrija) segít átlendülni a gyakorlás során fellépő nehézségeken, a kételyeken (vicsikiccsá) és a száraz periódusokon. A Csúlahatthipadópama-szuttában (MN 27) a Buddha a hitet egy elefántnyomkövető munkájához hasonlítja: a nyomkövető az erdőben haladva egyre nagyobb elefántnyomokat lát, ami megerősíti a hitét abban, hogy a nagy elefánt a közelben van. De a végső, abszolút tudás csak akkor jön el, amikor a saját szemével meg is pillantja az állatot. A hit tehát a végső megtapasztalásig szükséges hajtóerő.
A tudás (nyána) alapszintű értelmezése
A szaddhá (hit) útján elindulva a gyakorló különböző szintű ismeretekre tesz szert. A páli nyána fogalma a magyarban a legpontosabban „tudásként”, „ismeretként” vagy „megismerésként” adható vissza. Ismeretelméleti szempontból a nyána a tudat egy adott pillanatban történő, tárgyra irányuló tiszta megismerési aktusát jelenti. A nyána a gyakorlat során úgy működik, mint egy éles megfigyelőeszköz: a meditáló a vipasszaná gyakorlata közben egymás után felvillanó „tudás-pillanatokat” (vipasszaná-nyána) tapasztal meg a jelenségek mulandóságáról vagy én-nélküliségéről. Ezek az intellektuális és tapasztalati tudás-mozzanatok adják a téglafal elemeit, de hogy ezek az elemek miként állnak össze a megszabadító, mindent átható és integráló bölcsességgé (pannyá), az egy mélyebb strukturális összefüggést rejt.
2. A tudás (nyána) és a bölcsesség (pannyá) viszonya a théraváda ismeretelméletben
Az Abhidhamma és az ismeretelmélet egyik legfontosabb, a nyugati fordításokban gyakran összemosott területe a nyána (tudás, megismerés) és a pannyá (bölcsesség, tisztánlátás) fogalmi szétválasztása. Bár mindkét kifejezés a valóság illúziómentes észleléséhez kapcsolódik, a théraváda hagyományban szigorú funkcionális és hierarchikus különbség húzódik közöttük: a nyána egy adott kognitív aktus, a pannyá pedig a tudatstruktúrát átalakító, integráló képesség.
A nyána mint specifikus kognitív aktus
A páli nyána szó gyökere a megismerésre, az intellektuális vagy tapasztalati megfigyelésre utal. Kognitív megközelítésben a nyána a tudatnak az a diszkrét funkciója, amellyel egy felmerülő jelenséget az adott pillanatban tisztán megragad, dekódol és megért. A szuttákban a kifejezés gyakran a dasszana (látás) szóval párban fordul elő: a jathábhúta-nyánadasszana a dolgok valós természetének – keletkezésüknek és elmúlásuknak – objektív tudását és látását jelenti.4
A meditációs gyakorlat során a meditáló nem egy folytonos, megváltoztathatatlan bölcsesség-állapotban van, hanem felvillanó, specifikus „tudás-pillanatokat” tapasztal meg. Ezt az utat Buddhaghósza a Viszuddhimaggában (A megtisztulás ösvénye) a belátás-tudások (p. vipasszaná-nyána) tizenhat lépcsőfokaként rendszerezi. Ezen a létrán a nyána az éles fókuszú megfigyelőeszköz, amely egy-egy konkrét felismerést ad. Ilyen állomások például:
- a keletkezés és elmúlás tudása (p. udajabbaja-nyána): amikor a gyakorló közvetlenül tapasztalja, ahogy a mentális és fizikai jelenségek (khandhák) a pillanat törtrésze alatt létrejönnek és megsemmisülnek;
- a felbomlás tudása (p. bhanga-nyána): amikor a tudat már csak a jelenségek elmúlására, felbomlására fókuszál, felismerve az állandóság teljes hiányát;
- a kiábrándulás tudása (p. nibbidá-nyána): a felismerés, hogy az öt halmazban nincs semmi, ami menedéket vagy tartós boldogságot nyújthatna.
Ezek a nyánák elengedhetetlen építőkövek, de önmagukban még fragmentált (töredékes) felismerések. Olyanok, mint egy zseblámpa fénycsóvája, amely egy sötét szobában mindig egy-egy konkrét, apró részletet világít meg élesen.
A pannyá mint integráló és transzformatív képesség
A pannyá (bölcsesség) ezzel szemben az Abhidhamma rendszerében egy univerzálisan üdvös (kuszala) mentális tényező (csétaszika), amely jóval több egy egyszerű felismerésnél. A pannyá az a tágabb keretrendszer és képesség, amely összefogja, értelmezi és a megszabadulás szolgálatába állítja a nyána-felvillanásokat.
A pannyá funkciója az, hogy a felhalmozott tudás-pillanatokból szintetizálja a valóság három egyetemes ismérvének (az állandótlanságnak, a szenvedésteliségnek és az éntelenségnek) azt a mindent átfogó megértését, amely véglegesen elpusztítja a nemtudást (aviddzsá). A Nandakóváda-szuttában (MN 146) a Buddha a pannyát egy éles henteskéshez hasonlítja, amellyel a gyakorló elvágja a belső (tudati) és külső (érzékszervi) világot összekötő inakat, azaz a sóvárgást (tanhá) és a béklyókat (szanjódzsana).
A pannyá tehát transzformatív: míg egy specifikus nyána felismerhet egy tényt, a pannyá az az átfogó intelligencia, amely a felismerés hatására átalakítja a tudat mélystruktúráját, és leállítja a kamma formálódását. A Hármas Képzésben (szíla, szamádhi, pannyá) és az öt spirituális képesség (indrija) rendszerében is a pannyá alkotja a csúcsot; ez az a képesség, amely a szamádhi révén lecsillapított tudatot kivezeti a szamszárából.5
A szinergia a megvilágosodás pillanatában
A tudás és a bölcsesség viszonya a megvilágosodás kognitív pillanatában (p. magga-csitta) éri el a tökéletes fúziót. Amikor a bhávanámajá pannyá (a meditációs művelésből fakadó bölcsesség) a belátás-tudások (vipasszaná-nyánák) felhalmozódása révén eléri a kritikus tömeget, a gyakorló tudata átlép a világi állapotból a nemes (arija) állapotba.
Ekkor a pannyá generálja a két legmagasabb rendű tudás-aktust, amelyek immár nem a feltételekhez kötött (szankhata) világi jelenségekre, hanem magára a feltétlen végső valóságra (aszankhata dhamma), a nibbánára irányulnak:
- az ösvény-tudást (p. magga-nyána): ez az az egyszeri kognitív felvillanás, amely a pannyá erejével fizikailag elvágja az adott szinthez tartozó béklyókat;
- a gyümölcs-tudást (p. phala-nyána): az ezt közvetlenül követő tudatpillanat, amely a béklyóktól való megszabadulás azonnali békéjét és eredményét tapasztalja meg.
Összegezve: a théraváda ösvényén a nyána biztosítja a vizsgálódás pontosságát és a konkrét diagnózist a meditáció során, de a pannyá az a széleskörű, átható gyógyító erő, amely e felismeréseket felhasználva elvégzi a tudat végleges megszabadításának (vimutti) műtétjét.
3. A megvilágosodottak típusai: az arija puggala (a négy nemes ember)
Amikor a Hármas Képzés (szíla, szamádhi, pannyá) gyakorlása révén a bhávanámajá pannyá (a meditációs tapasztalásból fakadó bölcsesség) eléri a kritikus tömeget, a gyakorló tudata egy visszafordíthatatlan kognitív ugráson megy keresztül. Átlép a feltételekhez kötött, világi állapotból (p. puthuddzsana) a nemesek (arija) körébe. A théraváda hagyomány a megvilágosodás útját nem egyetlen, hirtelen eseményként, hanem egy négy stádiumból álló, jól definiálható tudati folyamatként írja le. Ezt a fejlődési ívet a tudatot a létforgataghoz (szamszára) láncoló tíz „béklyó” (p. szanjódzsana) fokozatos, sebészi pontosságú elvágása határozza meg.6
Azokat a személyeket, akik ezen az úton a transzcendens ösvény-tudás (magga-nyána) tapasztalásáig jutottak, a „négy nemes embernek” (cattáro arija puggala) nevezzük. Ők alkotják az abszolút, spirituális értelemben vett Szanghát (arija-szangha), szemben a pusztán intézményes, felavatott szerzetesi és szerzetesnői közösséggel (bhikkhu/bhikkhuní-szangha).
1. Szótápanna (Folyamba lépett)
Az első áttörés, amikor a gyakorló közvetlen, intuitív belátást nyer a Dhamma igazságába, és megpillantja a feltétlen végső valóságot, a nibbánát. A szótápanna tudatállapota végérvényesen elvágja a következő három, legdurvább béklyót:
- Szakkája-ditthi (az én-képzet): az a téves intellektuális nézet, amely az öt halmazban (khandha) egy független, állandó, irányító „én”-t vagy lelket vél felfedezni. A folyamba lépett felismeri az éntelenséget (anattá).
- Vicsikiccsá (a kétely): a Három Ékkővel (Buddha, Dhamma, Szangha), az ok-okozati láncolattal (kamma) és a Nemes Nyolcrétű Ösvénnyel kapcsolatos szkeptikus, bénító bizonytalanság. Mivel a gyakorló saját tapasztalatot szerzett, a hitet (szaddhá) felváltja a megingathatatlan tudás.
- Szílabata-parámásza (a szabályokhoz és rítusokhoz való ragaszkodás): annak a téveszmének a feladása, hogy külső rituálék, aszketikus gyakorlatok vagy a puszta szabálykövetés önmagában elvezethet a megszabaduláshoz.
A folyamba lépett sorsa kozmológiai és kammikus értelemben megpecsételődött: bekerült a megvilágosodás áramlatába. Legfeljebb hét alkalommal születik újra (kizárólag emberi vagy magasabb isteni síkon), és soha többé nem zuhanhat az alsóbb, szenvedésteli létesülési síkokra (poklok, éhes szellemek, állati lét). Számára a tiszta erkölcs (szíla) betartása már nem erőfeszítést igénylő fegyelem, hanem a tudatának természetes állapota.
2. Szakadágámí (Egyszer visszatérő)
Ezen a kognitív szinten a gyakorló nem vág el újabb béklyókat (tehát minőségi ugrás helyett egy hatalmas mennyiségi változás történik), de radikálisan meggyengíti a következő kettő tapadását:
- Kámarága: az érzéki világ gyönyörei iránti sóvárgás.
- Vjápáda: a rosszindulat, a harag és az averzió minden formája. Az egyszer visszatérő tudatában ezen szennyeződések (klésák) gyökerei még megvannak, de már olyan erőtlenek, hogy nem képesek a tudatot tartósan uralni vagy durva cselekedetekre sarkallni. A tudat tisztasága oly mértékűvé válik, hogy ez a személy csupán egyetlen egyszer inkarnálódik újra az emberi síkon, mielőtt elérné a teljes megszabadulást.
3. Anágámí (Vissza nem térő)
Az anágámí az ösvény-tudás (magga-nyána) harmadik felvillanásával maradéktalanul és véglegesen elvágja az előbb említett negyedik és ötödik béklyót (a kámarágát és a vjápádát). Ezt az első ötöt együttesen az „alsóbb béklyóknak” (órambhágijáni szanjódzsanáni) nevezik, mert ezek kötik a tudatot az érzéki világokhoz (kámalóka).
A vissza nem térő pszichológiai állapota a világi ember számára szinte felfoghatatlan: ez a személy fiziológiailag és mentálisan képtelen a haragra, a félelemre, az ingerültségre vagy a szexuális/érzéki vágyakozásra. Mivel nyomokban sincs meg benne a durva anyagi létezéshez vonzó sóvárgás, halála után lehetetlen, hogy az emberi síkon szülessen újra. Ehelyett a legmagasabb rendű finomanyagi birodalmakban, az úgynevezett Tiszta Földeken (Szuddhávásza) inkarnálódik, és onnan – az emberi test terheit hátrahagyva – éri el a végső nibbánát.
4. Arahat (A tökéletesen megszabadult)
Az ösvény csúcspontja. Az arahat (vagy arahant) a fennmaradó öt, rendkívül finom „felső béklyót” (uddhambhágijáni szanjódzsanáni) is maradéktalanul elpusztítja:
- Rúparága: ragaszkodás a finomanyagi létezéshez (például a mély meditációs dzshána-állapotokhoz).
- Arúparága: ragaszkodás az anyagtalan létezéshez (az absztrakt, forma nélküli létesülési síkokhoz).
- Mána: a gőg, illetve a „vagyok” finom, ösztönszerű érzete (aszmi-mána). Bár a szótápanna már régen elvágta az intellektuális én-képzetet (szakkája-ditthi), a Khémaka-szutta (SN 22.89) zseniális hasonlata szerint az én-érzet finom illata úgy marad meg a tudatban, mint a lótusz illata a kimosott ruhán. Az arahat ezt a legutolsó, tudatalatti „én vagyok” rezdülést is felszámolja.
- Uddzshaccsa: a legfinomabb mentális nyughatatlanság vagy agitáció.
- Aviddzsá: a végső, alapvető nemtudás, a létezés egyetemes ismérveinek teljes hiánya.
Az arahat elérte a nibbánát a jelenlegi életében (szaupádiszésza-nibbána). Benne az új kamma képződése teljesen és véglegesen leállt; cselekedetei tökéletesen tiszták, de kamma-mentesek, funkcionálisak (ún. kirijá tettek), amelyeknek nincs jövőbeni kammikus gyümölcse. A halálakor (pari-nibbána) a tudatáramlata és a halmazok működése végleg megszűnik, kilépve a szamszára körforgásából.
4. A megvilágosodottak tipológiája: arahat, paccsékabuddha, szammászambuddha
Bár az összes megvilágosodott lény megtapasztalja a tíz béklyó megsemmisülését és a kamma formálódásának végét, a théraváda hagyomány szigorúan kategorizálja a megvilágosodottakat aszerint, hogy milyen episztemológiai úton érték el a célt, és mekkora a képességük (valamint a motivációjuk) a Dhamma továbbadására mások felé. A tudat megszabadulásának (vimutti) ontológiai természete mindhárom esetben ugyanaz a felülmúlhatatlan nibbána, de a szellemi kapacitás és a történelmi funkció jelentősen eltér.
1. Arahat (A tanítvány-buddha / Szávakabuddha)
Az arahat olyan személy, aki a megvilágosodást egy már korábban megvilágosodott lény (egy Szammászambuddha) instrukcióit, azaz a Dhammát követve éri el. Ő az a gyakorló, aki megkapja a térképet, és sikeresen végigjárja az utat. Mivel a „hallás” útján (p. szávaka = hallgató, tanítvány) kapta meg az iránymutatást, bölcsességének hatóköre és tanítói eszköztára limitált egy Szammászambuddhához képest. Egy arahat tökéletesen ismeri a saját megszabadulásának útját, de – hacsak nem fejlesztett ki különleges analitikus és pszichológiai képességeket – nem feltétlenül látja át más lények egyedi kamma-hálózatát, így pedagógiai hatékonysága korlátozott. Szellemi tisztasága azonban abszolút.
2. Paccsékabuddha (Az önmagának megvilágosodott / sz. Pratjékabuddha)
A paccsékabuddha egy rendkívül ritka, izolált spirituális entitás. Ő olyan történelmi korszakokban ébred fel, amikor a Dhamma tudása teljesen eltűnt a világból (sötét korszakok). Képes saját erejéből, külső tanító vagy fennmaradt iratok nélkül, az ok-okozati láncolat (paticcsaszamuppáda) mély kontemplációjával felismerni az igazságot. A Khaggaviszána-szutta (Az orrszarvú-szutta, Snp 1.3) a paccsékabuddhákat a magányos orrszarvúhoz hasonlítja, akik egyedül vándorolnak az erdőben.
Bár intellektusa, elmélyedése és tisztasága megegyezik a legmagasabb rendű buddhasággal, hiányzik belőle a „Mindentudás” (szabbannyutá-nyána) és az a pedagógiai eszköztár (upája), amely képessé tenné arra, hogy a non-verbális, transzcendens felismeréseit konceptuális, lépésről lépésre felépített tanításokká (Dhammává) formálja át mások számára. A Paccsékabuddha spirituálisan néma marad: puszta jelenlétével és erkölcsi példamutatásával inspirál, de nem alapít Szanghát, és nem forgatja meg a Tan Kerekét.
3. Szammászambuddha (A tökéletesen megvilágosodott)
A buddhista kozmológia és ismeretelmélet csúcspontja. Ő a történelmi Buddha (Gótama Sziddhártha) típusa. Ugyanúgy külső mester nélkül, a sötét korszakokban fedezi fel újra a megszabadulás elfeledett útját, ám egy alapvető dologban különbözik a paccsékabuddháktól: a motivációban és a mérhetetlen kammikus előkészületben.
Egy szammászambuddha a megvilágosodást számtalan előző élet (eonok) tudatos bódhiszattva-képzése során felhalmozott erényeknek és tökéletességeknek (páramí) köszönheti. Ennek az elképesztő kammikus munkának a gyümölcse az a tíz különleges erő (daszabala), amelyet a Mahászíhanáda-szuttában (Az oroszlánüvöltés tanítóbeszéde, MN 12) fejt ki. Rendelkezik a Mindentudással (szabbannyutá-nyána), amely lehetővé teszi számára, hogy tökéletesen átlássa a világmindenség működését, a lények múltbéli tetteit és hajlambeli különbségeit.
A szammászambuddha legfőbb mozgatórugója a feltétel nélküli, hatalmas együttérzés (mahákaruná). Ez az együttérzés hajtja arra, hogy ne maradjon a magányos megvilágosodás csendjében, hanem egyedülálló képességét (upája) felhasználva a felismert igazságot a különböző hallgatók intellektuális kapacitásához igazítva tökéletesen átadja. Ő az egyetlen entitás, aki képes elindítani a Tan Kerekét (Dhammacsakkappavattana), strukturált formába önteni az ösvényt, lefektetni a Vinaja szabályait, és megalapítani a négyrétű spirituális intézményrendszert (a szerzetesek, a szerzetesnők, valamint a férfi és női világi gyakorlók közösségét).
5. A théraváda ösvény kiegészítő térképei és kognitív eszközei
Bár a Hármas Képzés (szíla, szamádhi, pannyá) a legátfogóbb modell a théraváda gyakorlati ösvényének leírására, a kánon és az Abhidhamma-rendszer további, finomabb felbontású térképeket is kínál. Ezek a kategóriarendszerek nem mondanak ellent egymásnak, hanem más-más pedagógiai és tudatelemzési szemszögből világítják meg ugyanazt a kamma-formálódást leállító folyamatot.
1. A megtisztulás hét szintje (szatta viszuddhi)
A théraváda ösvény legprecízebb, a tudati fejlődést szakaszokra bontó modellje a megtisztulás hét szintjének rendszere. Ezt a Ratha-viníta-szuttában (A kocsiváltó állomások tanítóbeszéde, MN 24) Száriputta és Punna Mantániputta dialógusa fekteti le, amelyre később Buddhaghósza is felépítette a hagyomány legfontosabb kommentár-művét, a Viszuddhimaggát (A megtisztulás ösvénye).
A szutta a nibbánába vezető utat egy királyi futárszolgálathoz hasonlítja, ahol az utazó hét egymást váltó szekérrel (megtisztulással) jut el a végső célba. A rendszer zsenialitása abban rejlik, hogy kibontja a bölcsesség (pannyá) kifejlődésének aprólékos fázisait:
- Szíla-viszuddhi (az erkölcs megtisztulása): a fizikai és verbális tettek fegyelmezése, amely megteremti a meditációhoz elengedhetetlen megbánás-nélküliséget.
- Csitta-viszuddhi (a tudat megtisztulása): a koncentráció (szamádhi) szakasza, a tudat egyhegyűségének elérése, amely ideiglenesen elnyomja a mentális akadályokat (nívarana).
- Ditthi-viszuddhi (a nézet megtisztulása): az elemző bölcsesség (pannyá) első fázisa. A meditáló kognitív szinten ismeri fel, hogy a létezés csupán mentális (náma) és fizikai (rúpa) folyamatok személytelen halmaza, előkészítve az én-képzet (szakkája-ditthi) teljes elvágását.
- Kankhávitarana-viszuddhi (a kétely leküzdésének megtisztulása): a jelenségek ok-okozati összefüggéseinek (paticcsaszamuppáda) közvetlen belátása.
- Maggámagga-nyánadasszana-viszuddhi (az ösvény és a nem-ösvény tudásának és látásának megtisztulása): egy kritikus ellenőrző fázis. A gyakorló képessé válik megkülönböztetni a valódi belátást a meditáció során fellépő finom, de még a feltételekhez kötött (szankhata) jelenségektől. Ilyen például a testet elöntő természetellenes fény vagy elragadtatás, amely tévútra viheti és fokozhatja a ragaszkodást.
- Patipadá-nyánadasszana-viszuddhi (a gyakorlat tudásának és látásának megtisztulása): ez a szint magában foglalja a korábban tárgyalt belátás-tudások (vipasszaná-nyána) felívelő sorozatát, a jelenségek felbomlásától a teljes kiábrándulásig.
- Nyánadasszana-viszuddhi (a tudás és látás megtisztulása): maga a megvilágosodás áttörése, a transzcendens ösvény-tudás (magga-nyána), amely fizikailag elvágja a létforgataghoz kötő béklyókat (szanjódzsana).
2. A megvilágosodás harminchét kelléke (bódhipakkhijá dhammák)
Amikor a történelmi Buddha élete legvégén, a Maháparinibbána-szuttában (DN 16) összegezte a Szangha számára, hogy mit is tanított valójában, nem ontológiai téziseket sorolt fel, hanem azokat a mentális tényezőket, amelyeket a gyakorlónak feltétlenül ki kell fejlesztenie. Ez a 37 tényező (p. bódhipakkhijá dhammák) a théraváda gyakorlat legteljesebb kánoni definíciója. Ezek nem pusztán elméleti listák, hanem a tudatkutatás és művelés aktív kognitív eszközei, amelyek együttesen őrlik fel a nemtudást (aviddzsá). A 37 tényező hét csoportba rendeződik:
- A négy éberségalap (szatipatthána): a test, az érzések, a tudat és a tudattartalmak folyamatos, illúziómentes megfigyelése.
- A négy helyes erőfeszítés (szammappadhána): a nem üdvös (akuszala) tudatállapotok megakadályozása és elhagyása, valamint az üdvös (kuszala) állapotok felkeltése és fenntartása.
- A négy sikerhez vezető út (iddhipáda): a szándék (csanda), az energia (vírija), a tudatosság (csitta) és a vizsgálódás (vímamszá).
- Az öt spirituális képesség (indrija): a hit (szaddhá), az energia (vírija), az éberség (szati), az elmélyedés (szamádhi) és a bölcsesség (pannyá).
- Az öt erő (bala): ugyanezen öt tényező, amint kikezdhetetlenné és megingathatatlanná válnak.
- A hét megvilágosodási tényező (boddzshangá): az éberség, a valóság vizsgálata, az energia, az öröm, a nyugalom, az elmélyedés és az egykedvűség (upekkhá).
- A Nemes Nyolcrétű Ösvény (magga) tagjai.
E rendszer nagyszerűsége abban áll, hogy a tényezők a gyakorlat során egymásba fonódva, szinergikusan erősítik egymást, míg az arahat szintjén mind a 37 tényező eléri a tökéletesség állapotát.
3. A szamatha és a vipasszaná mint iker-eszközök (juganaddha)
A Hármas Képzés szamádhi és pannyá pilléreihez két nagyon konkrét kognitív módszer, vagy mondhatni „motor” tartozik, amelyeket a théraváda hagyomány együttesen alkalmaz. A Juganaddha-szuttában (Az iker-eszközök tanítóbeszéde, AN 4.170) tiszteletreméltó Ánanda egyértelművé teszi, hogy a megvilágosodást elérő szerzetesek és szerzetesnők a nyugalom (szamatha) és a belátás (vipasszaná) gyakorlatát szorosan összekapcsolva, párhuzamosan fejlesztik ki.
- A szamatha (nyugalom) funkciója a tudat lecsillapítása és fókuszálása. Amikor a meditáló egyetlen tárgyra (például a légzésre) irányítja a figyelmét, a szamatha ideiglenesen elcsendesíti a szennyeződéseket (klésákat) és a zavaró gondolatokat. Ez biztosítja a megfigyelés stabilitását, de önmagában nem vágja el a kamma láncolatát, és nem hoz megszabadulást.
- A vipasszaná (belátás/tisztánlátás) ezzel szemben az az elemző funkció, amely a szamatha által letisztított tudatot használja fel arra, hogy a jelenségek mulandó, szenvedésteli és éntelen természetét közvetlenül átlássa. A vipasszaná az az éles kognitív eszköz, amely véglegesen elpusztítja a nemtudást.
A szutta hasonlata szerint a szamatha és a vipasszaná olyan, mint a szekér elé fogott két igavonó állat. Bár funkciójuk eltér (az egyik rögzíti és lecsillapítja a tudatot, a másik pedig élesen elemzi a valóságot), csakis együttes, kiegyensúlyozott munkájuk képes áthúzni a gyakorló szekerét a szamszárából a feltétlen, végső valóságba, a nibbánába.
Felhasznált szakirodalom
- Bodhi, Bhikkhu 2005. In the Buddha’s Words: An Anthology of Discourses from the Pali Canon. Somerville: Wisdom Publications.
- Buddhaghosa, Bhadantācariya 1991 [1956]. The Path of Purification (Visuddhimagga). (Ford. Bhikkhu Ñāṇamoli). Kandy: Buddhist Publication Society.
- Gethin, Rupert 1998. The Foundations of Buddhism. Oxford: Oxford University Press.
- Ñāṇamoli, Bhikkhu és Bodhi, Bhikkhu (ford.) 1995. The Middle Length Discourses of the Buddha: a translation of the Majjhima Nikaya. Boston: Wisdom Publications.
- Nyanaponika, Thera 1998 [1949]. Abhidhamma Studies: Buddhist explorations of consciousness and time. Boston: Wisdom Publications.
- Nyanaponika, Thera 1994. Satipatthána – A buddhista meditáció szíve. (Ford. Pressing Lajos) Budapest: Orient Press.
- Nyanatiloka, Mahathera 1980. Buddhist Dictionary: a manual of Buddhist terms and doctrines. Kandy: Buddhist Publication Society.
- Porosz Tibor 2004. A buddhista filozófia kialakulása és fejlődése a théraváda irányzatban. Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola.
- Tenigl-Takács László (ford.) 1994. A buddhizmus alaptanításai a szentiratok tükrében. Budapest: A Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete.
Lábjegyzetek
- A szíla nem öncélú moralitás. Míg egy világi jogrendszer a cselekedetek társadalmi kimenetelét bünteti, a buddhista etika a szándékra (csetaná) és annak a tudatra gyakorolt kamma-formáló hatására fókuszál. ↩︎
- A páli kánon általában négy anyagi (rúpa) dzshánát említ, amelyek során a tudat fokozatosan leveti magáról a durvább mentális tényezőket (például a gondolkodást és a vizsgálódást), míg végül csak a tökéletes egykedvűség (upekkhá) és a tiszta éberség marad fenn. ↩︎
- A korai buddhizmus határozottan elutasítja az andhaszaddhá (vakbuzgó, irracionális hit) koncepcióját. A hitnek mindig a bölcsességgel (pannyá) egyensúlyban kell lennie, különben dogmatizmushoz vezet. ↩︎
- A korai tanítóbeszédekben a nyána szó nem kizárólag a spirituális belátásra vonatkozik; jelentheti a világi ismereteket is (például egy kézműves technikai tudását). A pannyá azonban a buddhista kontextusban mindig a megvilágosodásra irányuló, üdvös (kuszala) bölcsesség. ↩︎
- A Dhammacsakkappavattana-szuttában (Az Igazság Kerekének megforgatása, SN 56.11) a történelmi Buddha a saját felébredését a két fogalom együttes megjelenésével írja le: „(…) e korábban sosem hallott igazságokat illetően belátás (csakkhu), tudás (nyána), bölcsesség (pannyá), tisztánlátás (viddzsá) és világosság (álóka) ébredt bennem.” ↩︎
- A tíz béklyó (dasza szanjódzsana) rendszere az Abhidhamma egyik legkiválóbb pszichológiai térképe. Jól mutatja a buddhista ösvény radikalitását, hogy amíg a világi jogrendszerek az emberi viselkedést szabályozzák, a béklyók elvágása a viselkedést generáló legmélyebb, tudatalatti mozgatórugókat (mint a létezéshez való puszta ragaszkodást vagy a finom gőgöt) operálja ki a tudatból. ↩︎