A6-os SZIGORLATI TÉTEL – Buddhista szertartások és rítusok

By /

6. Buddhista szertartások és rítusok. Menedékvétel; szerzetessé avatás; upószatha ünnepnapok; a vészákh jelentősége; a paritták, púdzsák: mantrák, dháraník, szádhanák: mandalák, mudrák, szertartások eszközei.

1. Bevezetés: a rítusok és szertartások szerepe a buddhizmusban

A nyugati befogadás során a buddhizmust gyakran egyfajta racionális, rituáléktól mentes, tisztán meditatív vagy filozófiai rendszerként interpretálták (ezt a jelenséget a modern buddhológia „protestáns buddhizmusnak” is nevezi). A történeti és élő hagyományban azonban a rítusok, a szertartások és az intézményesített cselekmények a vallásos élet elengedhetetlen, szerves részét képezik. A buddhista rituálék – legyen szó egy egyszerű felajánlásról vagy egy többnapos beavatási szertartásról – nem puszta külsőségek, hanem a tudat átalakításának performatív eszközei, a közösség identitásának és folytonosságának hordozói, valamint a világi gyakorlók számára az érdemgyűjtés legfőbb csatornái. E rítusok alapozzák meg azt a keretrendszert, amelyben a tanítás egyáltalán fennmaradhat és gyakorolhatóvá válik.

2. A menedékvétel (A buddhista útra lépés)

A buddhizmusba való belépés, az ösvény iránti elköteleződés egyetlen univerzális, minden iskolában és hagyományvonalon (théraváda, mahájána, vadzsrajána) megegyező feltétele a menedékvétel (p. szarana, sz. sarana). Ez a rítus az, ami formálisan is buddhistává tesz egy személyt.

A „menedék” fogalma nem egy fizikai oltalmat vagy egy mindenható istenségtől várt mágikus védelmet jelent. A buddhizmusban a menedékvétel egy mély, egzisztenciális reorientáció: a gyakorló felismeri a szamszára (a létforgatag) szenvedésteli, bizonytalan természetét, és tudatosan egy olyan szellemi iránytűhöz igazítja az életét, amely a végső megszabadulás felé mutat. A menedékvétel tárgya a Három Ékkő (p. Tiratana, sz. Triratna):

  1. A Buddha: menedékvétel a felébredett mesterben. A théraváda értelmezésben ez a történelmi Sákjamuni Buddha emberi példájának, intellektuális és spirituális eredményének az elfogadását jelenti. A mahájána és vadzsrajána hagyományokban a menedékvétel már a Buddha egyetemes, transzcendens természetére (Dharmakája), illetve a saját tudatunkban rejlő felébredési potenciálra (buddha-természet) is kiterjed.
  2. A Dharma: menedékvétel a tanításban és az egyetemes törvényben. Ez magában foglalja a rögzített tanítások (szentiratok) tanulmányozását, az etikai és meditációs ösvény (a Nemes Nyolcrétű Ösvény) gyakorlását, valamint végső soron magát a célt, a nirvána megvalósítását.
  3. A Szangha: menedékvétel a közösségben. Bár tágabb értelemben a buddhista gyakorlók teljes közösségét jelenti, szigorú doktrinális (és rituális) értelemben az „Árja Szanghára”, a Nemesek Közösségére utal: azokra a megvalósított lényekre, akik már elérték a megvilágosodás valamelyik fokát (szotápanna, szakadágámi, anágámi, arhat). Hétköznapi szinten a szerzetesi közösség (bhikkhu- és bhikkhuní-szangha) képviseli ezt a menedéket a világiak számára.1

A menedékvétel rituáléja
A rítus maga ősi és letisztult. A világi gyakorló (p. upászaka/ upásziká) hagyományosan egy szerzetes vagy egy felhatalmazott tanító elé járul, tiszteletét teszi (általában háromszori leborulással), és összetett kézzel, térdelve vagy guggolva megismétli a hármas formulát páli, vagy a hagyományvonalának megfelelő nyelven:

  • Buddham szaranam gaccshámi (A Buddhához folyamodom menedékért)
  • Dhammam szaranam gaccshámi (A Dharmához folyamodom menedékért)
  • Szangham szaranam gaccshámi (A Szanghához folyamodom menedékért)

A formulát általában még kétszer elismétlik („Másodszor is… Harmadszor is…”), megerősítve a szándék komolyságát. Ezt a szertartást a világi hívők nem csupán egyszer, az áttéréskor végzik el, hanem napi szinten, a reggeli és esti meditációk, illetve a templomi felajánlások megnyitó aktusaként is ismétlik, mintegy folyamatosan megújítva fogadalmukat. A formális menedékvételt a világi gyakorlók esetében szinte mindig az öt fogadalom (p. pancsa-síla) felvétele követi, amely az etikus életmód (az ölés, a lopás, a helytelen szexuális viselkedés, a hazugság és a tudatmódosító szerek használatának) önkéntes elutasítását jelenti.

3. Szerzetessé avatás (A Szangha intézményesülése)

Míg a menedékvétel a világiak és a szerzetesek számára egyaránt a buddhista élet alapja, a történelmi Buddha tanításainak intézményes fenntartása a kolostori közösség (Szangha) feladata. A buddhista szerzetesség a világ egyik legrégebbi, folyamatosan működő intézményrendszere. Az avatási szertartások a társadalmi életből (a világi kötelezettségekből) való radikális kiszakadást, majd egy új, szakrális szabályrendszer (a Vinaja) szerinti újraszületést dramatizálják.2

A szerzetessé válás folyamata a történelem során két világosan elkülöníthető szintre bomlott: az alsóbb fokú (novícius) avatásra, és a magasabb fokú (teljes jogú) felavatásra.

Pabbaddzshá (A „távozás” vagy novíciussá avatás)
A pabbaddzshá szó szerint azt jelenti, hogy „eltávozni” vagy „otthontalanságba távozni”. Ez a szerzetesi ösvény első lépcsője, amelynek során a jelölt maga mögött hagyja világi életét, családját és vagyonát.

A szertartás szimbolikus elemekben rendkívül gazdag. A jelölt haját és arcszőrzetét leborotválják, ami a társadalmi státusz, a világi hiúság és az egyéni identitás feladását jelképezi. Leveti világi ruháit, és magára ölti a buddhista szerzetesek jellegzetes, toldott-foldott anyagokból összevarrt, sáfránysárga (vagy a hagyományvonaltól függően barna, gesztenyeszínű, sárga) szerzetesi köntösét.

A pabbaddzshá rítusa során a jelölt hivatalosan is novíciussá (p. számanéra) válik. Megismétli a hármas menedékvétel formuláját egy felhatalmazott szerzetes előtt, majd magára veszi a tíz fogadalmat (dasza-síla). Ez az öt világi fogadalom kiterjesztése, amely kiegészül a déli 12 óra utáni szilárd táplálék fogyasztásának tilalmával; a szórakozástól (zene, tánc) való tartózkodással; az ékszerek, parfümök és díszítőszerek mellőzésével; a magas és fényűző ágyak kerülésével; valamint a pénz (arany és ezüst) elfogadásának tilalmával. A novícius ezen a szinten még nem teljes jogú tagja a Szanghának, hanem egy idősebb szerzetes (ácsarija, tanító) szigorú felügyelete és képzése alatt áll. Bár a pabbaddzshá már kora gyermekkorban (hagyományosan 7-8 éves kortól) is felvehető, a teljes elköteleződés csak felnőttkorban történhet meg.

Upaszampadá (A teljes szerzetessé avatás)
Az upaszampadá a teljes jogú szerzetessé avatás, amely a novíciust bhikkhuvá (kolduló szerzetessé) teszi. Ez a rítus sokkal szigorúbb feltételekhez és bonyolultabb protokollhoz kötött, mint a pabbaddzshá. A legfontosabb feltétel az életkor: a jelöltnek be kell töltenie a 20. életévét (amelyet az indiai hagyomány szerint a fogantatástól számítanak).

Az upaszampadá nem végezhető el egyetlen mester által; a rítus érvényességéhez egy megfelelően megalakult és határozatképes szerzetesi gyűlés szükséges. Ez a hagyományos szabályok szerint minimum tíz teljes jogú bhikkhut jelent (bár a határvidékeken, ahol kevés a szerzetes, öt fő is elegendő lehet).

Az avatás során a jelöltet szigorú, rituális kihallgatásnak vetik alá a gyűlés előtt. Az ősi protokoll szerint felteszik neki az úgynevezett akadályozó tényezőkre vonatkozó kérdéseket. Megkérdezik például, hogy emberi lény-e; férfi-e;3 szabad ember-e (nem rabszolga); mentes-e a súlyos adósságoktól; nem mentesül-e katonai szolgálat alól (dezertőr-e); rendelkezik-e a szülei engedélyével; mentes-e bizonyos fertőző betegségektől (pl. lepra, tuberkulózis); és hogy megvan-e a teljes szerzetesi felszerelése (a három köntös és az alamizsnás csésze).

Ha a válaszok kielégítőek, és a gyűlés egyetlen tagja sem emel kifogást a háromszori felszólítás során, a jelöltet hivatalosan is felavatják. Ekkortól kezdve érvényes rá a Pátimokkha, a szerzetesi fegyelmi kódex teljes szabályrendszere, amely a théraváda hagyományban 227 (a mahájána vonalakban még ennél is több) aprólékos szabályt foglal magában, szabályozva az etikai, viselkedési és öltözködési normákat.

A négy támasz
Az upaszampadá szertartás végén a preceptor hagyományosan emlékezteti az új szerzetest a „négy támaszra” (p. csattáró nisszajá), amelyek a szerzetesi élet fizikai minimumát jelentik. Bár a modern kolostorok már jelentős infrastruktúrával rendelkeznek, az ideális szerzetesnek mentálisan készen kell állnia arra, hogy beérje a következő feltételekkel:

  1. Csak koldulásból származó ételt eszik.
  2. Csak szemétdombokról vagy temetőkből gyűjtött (és összevarrt) rongyokból készült köntöst hord.
  3. Csak fák gyökereinél (a szabadban) alszik.
  4. Csak erjesztett tehénhúgyot (hagyományos indiai aszketikus orvosság) használ gyógyszerként.

Ezek a feltételek biztosítják a buddhista szerzetesség eredeti aszketikus, világi kényelemtől mentes ethoszának fenntartását, emlékeztetve a bhikkhut arra, hogy élete egyetlen valódi célja a megvilágosodás elérése és a rituális kötelességek betartása a közösség fennmaradása érdekében.

4. Az upószatha ünnepnapok (A megtisztulás és a közösség napjai)

A buddhista vallási élet ritmusát nem a heti pihenőnapok, hanem a holdfázisokhoz igazodó upószatha napok határozzák meg. Fontos tudni, hogy maga a fogalom a buddhizmus előtti ősi indiai hagyományból, a védikus vallásból ered. Eredetileg a rituális áldozatokat megelőző böjti és felkészülési napot jelölte. A történelmi Buddha ezt az ősi formát vette át és töltötte meg új, etikai és közösségépítő tartalommal.

A hagyomány szerint a buddhista upószatha bevezetését Bimbiszára király javasolta a Buddhának. A király észrevette, hogy a konkurens aszkéta és vándorló szerzetesi csoportok bizonyos napokon összegyűlnek, hogy megvitassák a tanításaikat, ami rendkívül vonzotta a világi támogatókat. A Buddha felismerte ennek közösségszervező erejét, és elrendelte, hogy a saját követői is tartsanak rendszeres gyűléseket a holdhónap meghatározott napjain.

A holdnaptár szerinti időzítés
Az upószatha napok szorosan követik a természetes holdciklusokat: a megfigyelések alapja a hold két szakasza (a növekvő és a fogyó fázis). Egy holdhónap során hagyományosan négy ilyen napot tartanak számon: a telihold és az újhold napját (amelyek az adott holdfázis 14. vagy 15. napjára esnek), valamint a két köztes félhold napját (amelyek a növekvő és a fogyó szakasz 8. napjára esnek).

A szerzetesi gyakorlat: a szabályzat felmondása
A szerzetesek számára az upószatha messze nem egy passzív pihenőnap, hanem a rend tisztaságának és egységének legfontosabb intézményes garanciája. Ezen a napon a kolostor vagy az adott terület összes teljes jogú szerzetesének egyetlen helyen kell összegyűlnie. A gyűlés legfőbb eseménye a szerzetesi szabályzat, a Pátimokkha rituális felmondása.

Mielőtt azonban a szabályzat recitálása megkezdődne, a szerzeteseknek meg kell tisztulniuk az esetlegesen elkövetett vétségektől. Ez a gyakorlatban egy intézményesített gyónást jelent: az apróbb szabályszegéseket a szerzetesek kettesével, egymás felé fordulva vallják meg, így biztosítva, hogy a közösség rituális értelemben teljesen tisztán vágjon neki a szertartásnak.4 A szabályzat felmondása zártkörű: ezen sem világi hívők, sem a még csak novíciusi fokozattal rendelkező tanulók nem vehetnek részt. A recitálás megerősíti a közösség összetartozását, és folyamatosan ébren tartja az eredeti aszketikus és etikai eszményeket.

A világi hívők gyakorlata: a nyolc fogadalom
Míg a szerzetesek a belső tisztaságukra fókuszálnak, a világi hívők számára az upószatha a lelki elmélyülés, az érdemgyűjtés és a kolostorral való kapcsolatfelvétel kiemelt ideje. Ezeken a napokon a mélyebben elkötelezett világi buddhisták (gyakran fehér, tiszta ruhát öltve) ellátogatnak a helyi templomba vagy kolostorba. Virágot, füstölőt és gyertyát ajánlanak fel a szentélyben, ételt adományoznak a szerzeteseknek, majd meghallgatják a Dharma-tanításokat.

A legjelentősebb világi rítus ezen a napon a magasabb szintű etikai fogadalmak felvétele. A hétköznapokban követett öt alapszabályt ilyenkor egy huszonnégy órára szóló, szigorúbb csomagra cserélik: ez a nyolc fogadalom (upószatha-síla). A cél az, hogy a világi hívő egyetlen napra megtapasztalja a szerzetesi életmód egyszerűségét és lemondásait. A nyolc fogadalom tételei: tartózkodás az élőlények elpusztításától; tartózkodás a nem adott dolog elvételétől (lopástól); teljes szexuális önmegtartóztatás (szemben a hétköznapi, csupán a helytelen szexualitást tiltó szabállyal); tartózkodás a hazugságtól; tartózkodás a tudatmódosító szerektől; tartózkodás a déli tizenkét óra utáni szilárd táplálék fogyasztásától; tartózkodás a szórakozástól (zene, tánc, világi műsorok) és a test díszítésétől (ékszerek, parfümök); végül tartózkodás a kényelmes, magas és fényűző ágyak használatától.

A világi és a szerzetesi szféra találkozása
Az upószatha intézményének legnagyobb szociológiai jelentősége a szimbiózis fenntartása. A buddhizmus életképességét évezredeken át az biztosította, hogy a világról lemondó szerzetesek és a világi életet élő hívők között folyamatos az interakció. Az ünnepnapokon a világiak anyagi támogatást (ételt, gyógyszert, ruhát) nyújtanak a közösségnek, cserébe pedig a szerzetesek szellemi vezetést, tanítást és érdemgyűjtési lehetőséget biztosítanak számukra. E rítusok nélkül a szerzetesség elszigetelődne, a világi buddhizmus pedig elveszítené spirituális horgonyát.

5. A vészákh jelentősége (A háromszoros ünnep)

A buddhista naptár legszentebb és legkiemelkedőbb ünnepe a vészákh. Elnevezését az ősi indiai holdnaptár azonos nevű hónapjáról kapta, amely a nyugati Gergely-naptár szerint leggyakrabban májusra, ritkábban április végére vagy június elejére esik. Az ünnepet minden évben e hónap teliholdjának napján tartják. Bár a különböző buddhista hagyományok (théraváda, mahájána, vadzsrajána) eltérő hangsúlyokkal és helyi szokásokkal ünneplik, a vészákh az egész buddhista világot összekötő, egyetemes esemény, amelyet 1999-ben az ENSZ is hivatalos nemzetközi emléknappá nyilvánított.

A háromszoros megemlékezés
A vészákh egyedülálló jelentősége abban áll, hogy a hagyomány szerint a történelmi Buddha, Sziddhártha Gautama életének három sorsfordító eseménye asztrológiailag pontosan ugyanarra a tavaszi teliholdas napra esett. Az ünnep e három pillér köré épül:

  1. Születés: a bódhiszattva (a leendő Buddha) világra jötte a nepáli Lumbiní ligetben.
  2. Megvilágosodás: a harmincöt éves aszkéta asztrofizikai és pszichológiai áttörése a Bódh-Gajában található bódhifa (szent fügefa) alatt, amellyel elérte a tökéletes felébredést, és buddhává vált.
  3. Parinirvána: a nyolcvanéves mester végső eltávozása a földi létből Kusinárában, amellyel végleg kilépett a születés és halál körforgásából (a szamszárából).

Teológiai és pszichológiai üzenet
A vészákh nem egy távoli istenség dicsőítése, hanem az emberi potenciál ünnepe. A buddhista tanítások hangsúlyozzák: a Buddha nem istenként vagy természetfeletti lényként született, hanem hús-vér emberként, aki saját kőkemény morális és meditatív erőfeszítései révén érte el a tudat teljes felszabadítását. A vészákh üzenete a világi gyakorlók és a szerzetesek számára egyaránt az, hogy a megvilágosodás állapota nem egy elérhetetlen, mitikus fikció, hanem bárki számára megvalósítható cél, feltéve, hogy követi a Tanítást (a Dharmát).

Rituálék és közösségi gyakorlatok vészákh idején
Ezen a napon a buddhista templomok és kolostorok már hajnalban megtelnek élettel. Az ünnep rituáléi nem csupán a tiszteletadást szolgálják, hanem mélyen beleágyazódnak a buddhista ismeretelméletbe is, folyamatosan emlékeztetve a résztvevőket a valóság természetére.

  • Felajánlások (púdzsá): a hívők virágokat, füstölőket és gyertyákat helyeznek el a Buddha-szobrok előtt. Ezek a tárgyak a tiszteletadáson túl egy nagyon konkrét meditációs célt szolgálnak: a gyönyörű virágok hamarosan elhervadnak, a füstölők hamuvá égnek, a gyertyák pedig kialszanak. Ez a rítus az állandótlanság (aniccsa) törvényének közvetlen, fizikai megtapasztalása, felkészítve a tudatot a mulandóság elfogadására.
  • A Buddha fürdetése: elsősorban a kelet-ázsiai mahájána országokban elterjedt rituálé, ahol a hívők illatos vizet vagy édes teát csorgatnak egy kis, a gyermek Buddhát ábrázoló szoborra. A legenda szerint ugyanis születésekor égi sárkányok (vagy nágák) fürdették meg a csecsemőt tiszta vízzel. A víz ráöntése szimbolikusan a gyakorló saját tudatának megtisztítását, a három méreg (vágy, harag, nemtudás) lemosását jelenti.
  • A Bódhifa öntözése: Srí Lankán és Délkelet-Ázsiában (a théraváda területeken) különleges jelentőséggel bír a szent bódhifa tisztelete. A hívők tiszta vízzel öntözik a kolostorok udvarán álló fákat, emlékezve a helyszínre, ahol a megvilágosodás megtörtént.
  • Életmentés (állatok szabadon engedése): a könyörület (karuná) gyakorlati megnyilvánulásaként sok buddhista közösségben ezen a napon fogságban tartott állatokat – madarakat, halakat, rovarokat – vásárolnak meg és engednek szabadon. Ez a rítus az erőszakmentesség (ahimszá) elvét és a minden érző lény megszabadulása iránti vágyat fejezi ki.

A világi gyakorlók spirituális elmélyülése
A vészákh kiemelt időszak az érdemgyűjtésre. A világi buddhisták ezen a napon rendkívüli erőfeszítéseket tesznek az etikai tisztaság fenntartására. Hasonlóan az upószatha napokhoz, rengetegen veszik fel huszonnégy órára a nyolc fogadalmat, fehér ruhát öltve a tisztaság és az egyszerűség jeleként. Sok helyen az egész napot a templomban töltik, meditálnak, szútrákat (például a Szatipatthána-szuttát) hallgatnak, és elmélyítik a tudásukat a szerzetesek tanításai révén.

Az ünnep emellett az adakozás csúcspontja is. A világi követők nemcsak a szerzetesi közösséget támogatják bőséges ételfelajánlásokkal, hanem hangsúlyosan adakoznak a szegényeknek, a betegeknek és az időseknek is. Egyes délkelet-ázsiai országokban az utak mentén ideiglenes pavilonokat állítanak fel, ahol a járókelőknek és zarándokoknak ingyen ételt és italt osztanak. A vészákh tehát a személyes tudatosság fokozásának és a társadalmi felelősségvállalásnak (a feltétel nélküli szerető kedvességnek, a mettának) az elválaszthatatlan egységét szimbolizálja a buddhista gyakorlatban.

6. A paritták, púdzsák, mantrák, dháraník, szádhanák, mandalák, mudrák és a szertartások eszközei

A buddhizmus történeti fejlődése során a rituális elemek folyamatosan gazdagodtak. Míg a théraváda hagyomány elsősorban az oltalmazó szövegekre és a felajánlásokra helyezi a hangsúlyt, a mahájána és különösen a vadzsrajána rendkívül komplex, az emberi pszichofizikum minden rétegét megmozgató szertartásrendszert épített fel. Ezek a rítusok sosem öncélúak. Funkciójuk a figyelem egyhegyűvé tétele, a tanítások interiorizálása (belsővé tétele) és a világi követők számára az érdemgyűjtés biztosítása.

A paritták (Oltalmazó szövegek)
A páli paritta (sz. paritrāṇa) kifejezés szó szerinti jelentése: oltalmazás vagy védelem. Ez a rítus a théraváda világ legelterjedtebb közösségi szertartása. A paritták olyan, a páli kánonból (főként a Khuddaka-nikájából) származó szutták, amelyeket a szerzetesek azért recitálnak, hogy elhárítsák a veszélyeket, a betegségeket, a természeti csapásokat, vagy kiengeszteljék az ártó szellemlényeket. A legismertebb védelmező szövegek közé tartozik a Ratana-szutta (Az ékkő beszéde), a Mangala-szutta (Az áldás beszéde) és a Mettá-szutta (A szerető kedvesség beszéde).

A buddhista ismeretelmélet alapján a paritta nem teista mágia. A szövegek ereje két forrásból fakad. Egyrészt az „igazság kinyilvánításának” (p. szaccsa-kirijá) ősi indiai koncepciójából: ha egy állítás abszolút igaz (például a Buddha erényeinek felsorolása), annak a fizikai valóságot is formáló ereje van.5 Másrészt a szövegeket kántáló szerzetesek koncentrált tudatállapota és a generált szerető kedvesség (mettá) jóindulatú pszichológiai erőteret hoz létre. A szertartás során a szerzetesek gyakran egy megszentelt fehér pamutfonalat tartanak a kezükben, amely körbeér a résztvevő világi hívőkön és a szentélyen, mintegy fizikailag is közvetítve az oltalmazó energiát, miközben áldott vizet hintenek a jelenlévőkre.

A púdzsák (Felajánló szertartások)
A púdzsá (sz. pūjā) az indiai vallásosság alaprítusa, amelynek jelentése: tiszteletadás, hódolat vagy felajánlás. A buddhizmusban a púdzsá a Három Ékkő (a Buddha, a Dharma és a Szangha) felé irányuló áhítat kifejezése. Bár a történelmi Buddha már eltávozott a parinirvánába, s így személyesen nem képes „elfogadni” az áldozatot, a rítus pszichológiai hatása a gyakorló tudatában jön létre: csökkenti az önvalóba vetett hitet, a kapzsiságot, és felébreszti a hálát.

A felajánlás tárgyai mindig mély szimbolikus jelentést hordoznak:

  • Virágok: emlékeztetnek az állandótlanságra (aniccsa), hiszen a legszebb szirom is hamar elhervad.
  • Füstölők: az etikus viselkedés (síla) átható, tiszta illatát szimbolizálják, amely szélirányba és széllel szemben is terjed.
  • Gyertyák és mécsesek: a bölcsesség (pannyá) fényét jelenítik meg, amely képes elűzni a nemtudás (avidjá) vaksötétjét.
  • Tiszta víz: a tudat makulátlan tisztaságát, a sóvárgás (szomjúság) csillapítását és a mentális szennyeződésektől (klésák) való megtisztulást jelképezi.
  • Ételek (és gyümölcsök): a nagylelkűség (dána) erényét, a kapzsiság feladását, valamint a fizikai és szellemi élet fenntartásához elengedhetetlen feltételeket szimbolizálják.

A mantrák és dháraník
A mahájána és a vadzsrajána felemelkedésével a hangokhoz és a beszédhez való viszony radikálisan megváltozott a buddhizmusban. A mantra szanszkrit szó, amelyet hagyományosan a manas (tudat) és a tra (megvédeni, megmenteni) gyökökből eredeztetnek, így jelentése: az, ami megvédi a tudatot. A mantrák olyan szakrális szótagok vagy rövid formulák (mint a legismertebb, Avalókitésvara bódhiszattvához kötődő Óm mani padmé húm), amelyek a vadzsrajána felfogása szerint nem egyszerű szimbólumok, hanem magának a megvilágosodott istenségnek a hangbeli (szónikus) manifesztációi. Recitálásuk (a beszéd megtisztítása) során a gyakorló finomfizikai szinten hangolódik rá a végső valóságra.

A dháraní (a dhri, fenntartani, hordozni gyökből) a mantránál hosszabb, gyakran értelmetlennek tűnő szótagokból álló formula. Eredetileg memóriasegítő eszközként funkcionáltak, amelyekbe a hagyomány szerint egy-egy terjedelmes mahájána szútra (például a Pradzsnyápáramitá-szövegek) esszenciáját sűrítették bele. Később önálló, mágikus és védelmező erőt tulajdonítottak nekik, és a kelet-ázsiai (főleg a japán singon) buddhizmus legfontosabb rituális eszközeivé váltak.

A szádhanák
A szádhana szó jelentése: eszköz a megvalósításhoz, illetve maga a spirituális praxis. A vadzsrajána (indo-tibeti) kontextusban a szádhanák rendkívül precíz, lépésről lépésre kidolgozott meditációs és rituális kézikönyvek. Ezek írják le az istenség-jógát (jidam jóga). A szádhana szövege vezeti végig a gyakorlót az előkészületeken (menedékvétel, bódhicsitta felkeltése), a „létrehozó szakaszon” (az istenség és mandalájának vizuális felépítésén), a mantra-recitáción, majd a „beteljesítő szakaszon” (a vizualizáció ürességbe történő feloldásán). Ez biztosítja, hogy a tantrikus praxis ne váljon puszta fantáziálássá, hanem szigorú ismeretelméleti keretek között maradjon.

A mandalák és mudrák
A mahájána és vadzsrajána rituálék a test, a beszéd és a tudat teljes bevonását (a „Három Titok” integrációját) követelik meg. A mantrák (a beszéd eszközei) mellett ehhez vizuális és fizikai támogatásra van szükség. A mandala (szó szerint: kör, középpont és környezet) egy pszichokozmogram, amely a megvilágosodott tudat tiszta birodalmát (a jidam palotáját) ábrázolja geometrikus formában. A mandala nem csupán egy festmény, rituális eszközként (például színes homokból megépítve) a beavatások (abhiséka) helyszínéül szolgál. A gyakorló a szertartás során gondolatban belép a mandalába, és annak közepén azonosul a felébredett tudattal. A homokmandalák szertartásos elsöprése a praxis végén az üresség (súnjatá) és a múlandóság drámai kinyilatkoztatása.

A mudrá (pecsét, jel) a kéz és az ujjak szimbolikus tartását jelenti. A testi rítusok (a test eszközei) közé tartoznak. Minden buddhának és bódhiszattvának megvan a maga jellegzetes mudrája, például a földet érintő (bhúmisparsa) mudrá, amellyel Sákjamuni a Földhöz fordult megerősítésért, hogy bizonyítsa a megvilágosodáshoz vezető úton felhalmozott érdemeit, vagy a Tan kerekét forgató (dharmacsakra) mudrá. A vadzsrajána rituálékban a kéztartások nemcsak szimbolikusak, hanem a tantrikus fiziológia szerint irányítják a test belső energiaáramlatait (prána) is.

A szertartások eszközei
A tibeti vadzsrajána rituálék elengedhetetlen kellékei azok a fizikai tárgyak, amelyeket a mester (láma) és a gyakorlók használnak. A legfontosabbak a következők:

  • Vadzsra (tib. dordzse): az elpusztíthatatlan „gyémántot” vagy „villámot” formázó fém jogar. A jobb kézben tartják, és az együttérzést, a spirituális módszert, valamint a férfi princípiumot szimbolizálja.
  • Ghantá (tib. drilbu): a rituális csengő. A bal kézben tartják, és a végső bölcsességet, az ürességet, valamint a női princípiumot szimbolizálja. (A harang hangja maga is az üresség analógiája: létrejön, terjed, majd nyomtalanul elmúlik). A vadzsra és a csengő együttes használata az együttérzés és a bölcsesség tökéletes, nem-duális egyesülését jelenti.
  • Málá: a 108 szemből álló imafüzér, amely a mantrák recitálásának precíz számolását szolgálja.
  • Damaru: apró, kétfenekű, koponyából vagy fából készült kézidob, amelyet gyors csuklómozdulattal pörgetnek. Hangja a dákiník (spirituális női energiák) és az oltalmazó istenségek megidézésére szolgál.
  • Phurba: a háromélű rituális tőr. Sohasem fizikai erőszakra használják; spirituális fegyver, amellyel a láma „földbe szegezi” és ártalmatlanítja a negatív energiákat, démoni erőket vagy a tudatlanság megnyilvánulásait.

7. Kiemelt buddhista ünnepnapok és rituális kifejezések

A buddhista naptár és a szertartások pontos értelmezéséhez elengedhetetlen a legfontosabb (páli, szanszkrit és helyi ázsiai) rituális kifejezések, valamint a különböző tradíciók éves ünnepköreinek ismerete. Bár az ünnepek fókuszpontja hagyományonként (théraváda, mahájána, vadzsrajána) eltérhet, közös jellemzőjük, hogy a legszentebb eseményeket mindig teliholdkor tartják.

Rituális és naptári alapfogalmak

  • Upószatha: a szanszkrit upavasatha szóból ered; a buddhizmusban a fogadalmak megújításának és a tudat megtisztításának napja.
  • Púdzsá: szanszkrit eredetű szó (pūjā), amelynek jelentése tiszteletadás, hódolat vagy felajánlás (virág, füstölő, fény, étel).
  • Bucsa: a púdzsá szó thaiföldi kiejtési és átírási formája (például Makha Bucha).
  • Pója: a Srí Lanka-i (szingaléz) nyelvben használatos kifejezés az upószatha napokra, különösen a telihold ünnepére.
  • Purnima: szanszkrit kifejezés (pūrṇimā), amelynek jelentése telihold.
  • Vassza: (szanszkritul varṣā) az indiai esős évszak, amely a buddhizmusban a szerzetesek hagyományos, három hónapos elvonulási időszakát jelenti.

A théraváda hagyomány négy nagy ünnepe
A dél- és délkelet-ázsiai buddhizmus történelmi naptára négy kiemelt ünnep köré épül, amelyek mindegyike egy-egy különleges upószatha (purnima) nap.

  1. Mágha púdzsá (mágha bucsa): a február-márciusi telihold napja. A Szangha ünnepe. Arra a csodás eseményre emlékezik, amikor a történelmi Buddha körül 1250 megvilágosodott szerzetes (arhat) gyűlt össze minden előzetes hívás vagy egyeztetés nélkül. A Buddha ekkor mondta el nekik az Ováda-pátimokkha tanítását, amely a szerzetesi fegyelem és etika alapjait fektette le.
  2. Vészákh (vészákha púdzsá): a májusi telihold napja. A legszentebb ünnep, a történelmi Buddha születésének, megvilágosodásának és parinirvánájának napja.
  3. Ászálha púdzsá (ászálha bucsa): a júliusi telihold napja. A Dharma ünnepe. Ezen a napon tartotta meg a Buddha a legelső tanítóbeszédét (A Tan kerekének megforgatása) a Szárnáth melletti Szarvas-ligetben, aminek hatására az első öt aszkéta társa elérte a megvilágosodást. Közvetlenül ezt az ünnepet követően veszi kezdetét a vassza (a három hónapos esős elvonulás).
  4. Pavárana: az októberi telihold napja. Ez az ünnep zárja le a vassza időszakát. Ezen a napon a szerzetesek egy rítus keretében nyíltan felkérik szerzetestársaikat, hogy mutassanak rá minden olyan vétségre (legyen az látott, hallott vagy gyanított), amelyet az elvonulás hónapjai alatt esetleg elkövettek. A paváranát egy egyhónapos adományozási időszak, a kathina követi, amikor a világi gyakorlók új köntösöket és alapvető felszereléseket ajánlanak fel a kolostoroknak.

Ünnepek a mahájána és a vadzsrajána hagyományokban
Míg a théraváda országok ünnepei szorosan kötődnek a történelmi Buddha életéhez, a mahájána és vadzsrajána területeken az ünnepkör kiegészül a bódhiszattvák panteonjával és az ősi helyi (kínai, japán, tibeti) naptári hagyományokkal.

  • Maitréja ünnepe (a Fény születése): a mahájána hagyományok egy részében, és különösen a nyugati buddhista közösségek életében a december 21-i téli napforduló kiemelt jelentőséget kapott. Bár ez nem a páli kánon szerinti történelmi ünnep, szimbolikája roppant erős: a természeti sötétség mélypontján ünneplik Maitréját (akinek neve a mettá, azaz a szerető kedvesség szóból ered), az eljövendő Buddhát. Ez a nap a belső béke, az együttérzés növekedése és a szellemi fény újjászületésének ünnepe.
  • Ulambana (Japánban Obon): a kelet-ázsiai (kínai, japán, koreai) mahájána buddhizmus egyik legfontosabb, konfuciánus elemekkel is keveredett ünnepe, amelyet hagyományosan a hetedik holdhónap közepén (augusztus-szeptember környékén) tartanak. A hagyomány szerint ekkor megnyílnak az alsóbb létbirodalmak (a poklok és az éhes szellemek világának) kapui. A világi gyakorlók és a szerzetesek púdzsákat mutatnak be, szútrákat recitálnak, és az ezáltal felhalmozott érdemet rituálisan felajánlják (transzferálják) az elhunyt ősöknek, hogy enyhítsék a szenvedésüket.
  • Loszár: a tibeti vadzsrajána naptár legfontosabb ünnepe, a tibeti újév, amely általában februárra vagy márciusra esik. A többnapos fesztivál nem csupán világi évkezdet, hanem intenzív rituális időszak is, amely során a gyakorlók és a lámák védelmező mantrákkal és mandalák készítésével tisztítják meg a teret az óév negatív energiáitól (karmikus akadályaitól), és készítik elő a tudatot a megújulásra.

Ezek az eszközök és rítusok együttesen biztosítják, hogy a buddhista eszmerendszer ne csupán egy száraz, könyvszagú filozófia maradjon, hanem egy élő, a mindennapokban gyakorolható, minden érzékszervre ható átalakító gyakorlat legyen a világi buddhisták és a szerzetesek számára egyaránt.6

Felhasznált szakirodalom

  • Gethin, Rupert. 1998. The Foundations of Buddhism. Oxford: Oxford University Press.
  • Gombrich, Richard F. 2006. Theravada Buddhism: a social history from ancient Benares to modern Colombo. 2nd ed. London/New York: Routledge.
  • Harvey, Peter. 2012. An Introduction to Buddhism: Teachings, History and Practices. 2nd ed. Cambridge: Cambridge University Press.
  • Prebish, Charles S. 1975. Buddhist Monastic Discipline: the Sanskrit Prātimokṣa Sūtras of the Mahāsāṃghikas and Mūlasarvāstivādins. University Park: Penn State University Press.
  • Skilton, Andrew. 1997. A buddhizmus rövid története. (Ford. Agócs Tamás). Budapest: Corvina Kiadó.
  • Williams, Paul – Tribe, Anthony. 2000. Buddhist Thought: A Complete Introduction to the Indian Tradition. London/New York: Routledge.

Lábjegyzetek:

  1. A vadzsrajána hagyományban a menedékvétel kiegészül egy negyedik elemmel is, a Guruval (tib. Láma). Mivel a tantrikus buddhizmusban a mester az, aki a Három Ékkövet közvetíti és élővé teszi a tanítvány számára, a Guru a menedékvétel legfőbb forrásává és fókuszává válik. ↩︎
  2. A buddhista szerzetesi közösségek korai történetében a bhikkhuk egész évben vándorló aszkéták voltak, és csak az indiai esős évszak (monszun) idejére, az úgynevezett vassza (esőelvonulás) három hónapjára telepedtek le. Ezekből az ideiglenes táborokból fejlődtek ki később a hatalmas, állandó kőkolostorok (vihárák) és egyetemek, amelyek szükségessé tették a Pátimokkha szabályainak aprólékos kodifikálását. ↩︎
  3. A női szerzetesi rend (bhikkhuní szangha) felavatási vonala az indiai történelem során – hagyományosan Mahápadzsápatí Gótamítól, a Buddha nevelőanyjától eredeztetve – virágzott, de a théraváda hagyományban a 11-13. századra teljesen kihalt. Mivel egy bhikkhuní upaszampadá szertartásához bhikkhuk és bhikkhuník gyűlése is szükséges (kettős avatás), az ortodox théraváda sokáig lehetetlennek tartotta a rend újraélesztését. A mahájána országokban (például Tajvanon, a Dharmaguptaka Vinaja alapján) a női avatási vonal töretlenül fennmaradt, és napjainkban ennek segítségével zajlik a théraváda női szerzetesség nemzetközi reneszánsza. ↩︎
  4. A legsúlyosabb, a rendből való azonnali kizárással járó vétségek (mint a szándékos emberölés, a lopás, a szexuális kapcsolat vagy a spirituális képességekkel való hazug dicsekvés) természetesen nem orvosolhatók ezzel a rituális vallomással. Az ilyen esetekben az elkövető már a tett pillanatában elveszíti szerzetesi státuszát, és nem vehet részt a gyűlésen. ↩︎
  5. Az ókori indiai gondolkodásban az „igazsághoz” (szatja) nemcsak episztemológiai pontosság tapadt, hanem konkrét mágikus-fizikai erő is. Ha egy teljesen tiszta jellemű szerzetes hangosan kimond egy abszolút igazságot, maga a kimondás ténye rendezi át a környező valóságot, mintegy visszaterelve azt a dharmikus, harmonikus állapotba. ↩︎
  6. Érdekesség, hogy a vadzsrajána rituális eszközeinek anyaga (például az emberi csontból készült kapálák/ koponyacsészék vagy a combcsontból készült trombiták/ kangling) gyakran tabudöntögető. Ezek célja nem a sokkolás, hanem a halálfélelem és a mulandósághoz való ragaszkodás folyamatos, radikális letörése a szertartások alatt. ↩︎

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top