A dél-koreai The Chosun Daily hasábjain Huh Woo-sung, a Kyung Hee Egyetem filozófia professzor emeritusa egy rendkívül aktuális és elgondolkodtató írást tett közzé a modern buddhizmus társadalmi szerepvállalásáról. A cikk apropóját két jelentős évforduló adja: idén augusztus 29-én ünnepeljük a huszadik századi koreai buddhizmus és a japán gyarmatosítás elleni függetlenségi mozgalom egyik legmeghatározóbb alakja, Manhae (polgári nevén Han Yong-un, 1879–1944) születésének 147. évfordulóját. Ugyanakkor ez az év jelöli leghíresebb verseskötete, a Nim csendje (Nim’s Silence) megjelenésének 100. évfordulóját is. Bár az egyetemek, a média és a civil szervezetek sorra tartják a rendezvényeket, a szerző határozott álláspontja szerint a puszta emlékezés már nem elegendő ahhoz, hogy Manhae örökségét életben tartsuk. A publikáció rávilágít arra, hogy ma nem a múltba való merengésre, hanem a szellemiség aktív és cselekvő továbbvitelére van szükség.
Huh Woo-sung elemzésében felidézi az 1913-as Értekezés a csoszoni buddhizmus reformjáról (Joseon Buddhism Reformation Theory) című művet, amelyben Manhae a „szabad, igaz én” koncepcióját egyenesen a történelmi Buddha születéskori kinyilatkoztatásából („Égen és földön csak én vagyok a tiszteletre méltó”) eredeztette. A szerző meglátása alapján ez a gondolat nem kevesebbet jelent, mint az emberi egyenlőség egyetemes kinyilvánítását, hiszen arra utal, hogy minden ember eredendően birtokolja ezt a szabad, igaz ént. Az egyenlőségeszméből Manhae két fontos pillért épített fel. Az egyik a liberalizmus, amely a saját szabadságunk keresése mellett a mások szabadságának tiszteletben tartását is megköveteli, a másik pedig a globalizmus, amely arra az elvre épül, hogy a nemzeteknek és az etnikumoknak testvérként kellene tekinteniük egymásra.
A cikk részletesen kitér arra, hogy Manhae filozófiája egyfajta megváltástanba torkollik, amely az egoizmus tökéletes ellentéte, és az önmagunk, illetve mások javára történő cselekvés szellemét testesíti meg. A szerző kiemeli, hogy a koreai tudós a megváltók sorába nemcsak a Buddhát, hanem olyan bölcseket is besorolt, mint a legendás kínai Jao és Sun császárok, vagy éppen Jézus. Az 1920-as Csoszoni Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazásakor a Manhae a szabadságot, az életet, a békét és a boldogságot olyan egyetemes értékekként definiálta, amelyeket az egész emberiségnek követnie kell. Huh Woo-sung szerint a gondolkodó történelemszemlélete egyértelmű volt, hiszen úgy vélte, a fejlődés a tudatlanságtól a felvilágosult társadalom, a konfliktusoktól a béke felé tart, ám a valódi globalizmus csak akkor valósulhat meg, ha a nacionalizmust és a militarizmust meghaladva mindenki számára garantáljuk az önrendelkezést.
Huh Woo-sung írásában hangsúlyozza, hogy a koreai mester számára az ideológiák és a filozófiák sohasem voltak elválaszthatatlanok a rögvalóságtól. Manhae nem elégedett meg a személyes spirituális gyakorlással, hanem aktívan formálta a társadalmat és a történelmet; az 1919-es március elsejei mozgalom képviselőjeként aláírta a függetlenségi nyilatkozatot, amiért börtönbüntetést is szenvedett. Ez a bátor, cselekvő szellem tükröződik a Nim csendje című verseskötetben is, amely nyíltan szembenéz a kor szenvedéseivel. Az elemzés rámutat, hogy a kötetet átható hiányérzet – ahogy az a „Láttalak” című versében is megnyilvánul, bemutatva egy megélhetéstől, szabadságtól és emberi jogoktól megfosztott világot – egyáltalán nem a hagyományos buddhista üresség (kong) vagy nem-lét (mu) fogalmát takarja. A versekben megjelenő űr sokkal inkább a brutális japán gyarmati valóság iránt érzett mély harag és bánat kifejeződése.
A cikk talán legkritikusabb része a jelenkor buddhista gyakorlatát veszi górcső alá. A professzor megjegyzi: manapság egyre hangosabbak a tudat megvilágítását célzó, úgynevezett K-Meditation (koreai meditáció) iránti törekvések. Ugyanakkor határozottan figyelmeztet, hogy ha a meditáció belső fénye nem ér el a politika és a társadalom sötét zugaiba, akkor az végtelenül távol marad Manhae megváltástanától. A szerző egy rendkívül kifejező párhuzamot von Mahátma Gandhival, aki a végső megszabadulás keresőjeként sem vonult ki soha a politikai térből. A cikk idézi Gandhit, miszerint: „a mai politika kígyóként tekeredik ránk, lehetetlenné téve a menekülést”. Ez az idézet is arra világít rá, hogy a politikai arénán belül kell gyakorolni a tartós erőszakmentes ellenállást és a felebaráti szeretetet.
A szerző végső konklúziója egyértelmű iránymutatás a mai gyakorlók számára. Korunk buddhistáinak olyan együttérző bódhiszattvákká kell válniuk, amilyeneket Manhae a „Dicséret” című versében is megénekelt. A szerző arra buzdít, hogy a gyakorlóknak rá kell bírniuk a politikusokat, hogy a kapzsisággal, haraggal és tudatlansággal terhelt közéleti környezetben hagyjanak fel az önbecsapással és a durva retorikával. A meditáció nem rekedhet meg az elszigetelt belső béke szintjén, hanem konkrét tettekké kell válnia. Részt kell venni a közéletben, hogy megakadályozzuk a politikai hatalom arroganciába süllyedését, helyreállítsuk a hatalmi ágak meggyengült szétválasztását, és gátat szabjunk a visszaéléseknek. A publikáció egy erőteljes gondolattal zárul: a Nim csendje egy kiáltás a szabadságért, a megváltástan pedig maga a cselekvő együttérzés, így Manhae örökségének valódi továbbélése nem más, mint az aktív, felelősségteljes társadalmi részvétel.
Forrás: Huh Woo-sung, The Chosun Daily: Beyond Commemoration: Succession of Manhae’s Salvationism in Action (2026. augusztus 25.)