3. A Buddha Tana. A négy nemes igazság és a nemes nyolcrétű ösvény; az öt halmaz, a dhátuk és ájatanák; a függő keletkezés; a karma; a létforgatag, valóság három ismertető jegye és a nirvána.
A történelmi Buddha tanítása, a Dhamma (sz. Dharma) korai rétege – amelyet a théraváda hagyomány és a Páli Kánon őrzött meg – nem a világegyetem eredetét kutató kozmológiai spekulációkra épül, hanem egy szigorúan pragmatikus, tapasztalati modellre, amelynek fókuszában kizárólag a szenvedés és annak terápiás megszüntetése áll. Ennek a rendszernek az origója a négy nemes igazság (csattári arijaszaccsáni). Az első a szenvedés (dukkha) igazsága, amely kimondja, hogy a feltételekhez kötött létezés alapvetően tökéletlen és nem-kielégítő. A dukkha nem csupán fizikai fájdalmat jelent, hanem magába foglalja a mulandóságból fakadó kognitív feszültséget és magának a pszichofizikai létezésnek a szerkezeti elégedetlenségét. A második a szenvedés keletkezésének igazsága: a dukkha kiváltó oka a sóvárgás (tanhá), amely a nemtudásból (aviddzsá) táplálkozik. Ez a szomj egyaránt irányulhat az érzékszervi örömökre, magára a folytonos létezésre, vagy a létezésből való kétségbeesett megsemmisülésre. Ezt a kiváltó okot el kell hagyni. A harmadik a szenvedés megszüntetésének (dukkha-niródha) igazsága. Ez a kioltódás állapota, a nibbána, ahol a ragaszkodás (lóbha), a harag (dósza) és a nemtudás (móha) tüzei véglegesen kialszanak. A nibbána feltételekhez nem kötött (aszankhata), az elhomályosító akadályok felszámolásával közvetlenül tapasztalható. A negyedik igazság a megszüntetéshez vezető középút, amelyet ki kell fejleszteni.
Ez a terápiás út a nemes nyolcrétű ösvény, amelynek nyolc egymást erősítő ösvénytényezője három nagy kategóriába rendeződik. A bölcsesség (pannyá) csoportjába tartozik a helyes nézet – a karma, a mulandóság és az igazságok kognitív megértése –, valamint a helyes szándék, amely a lemondásból, a jóindulatból és a nem-ártásból fakad. Az erény (szíla) csoportja a helyes beszédet, a helyes cselekvést és a helyes életmódot foglalja magában. Ezek nem isteni parancsolatok, hanem pragmatikus eszközök a tudatmező zajmentesítésére. Az elmélyedés (szamádhi) csoportja a mentális energiát irányító helyes erőfeszítésből, az ítélkezésmentes helyes éberségből, valamint a helyes elmélyedésből áll. Ez utóbbi a tudat fókuszált, egyhegyű állapota, amely a felszabadító analízis bázisát adja.
A buddhizmus ismeretelméletének legradikálisabb felismerése a nem-én (anattá) tana, amely elutasítja a független, állandó lélek létezését. Az illuzórikus én-képzet lebontását három kategóriarendszer végzi el. Az öt halmaz a „személyt” alkotó pszichofizikai rendszert írja le: a fizikai formát (rúpa), az érintkezésből fakadó érzeteket (védaná), a kognitív észlelést (szannyá), a karmát generáló mentális késztetéseket (szankhára), valamint a tudatosságot (vinnyána). A tizenkét tartomány (ájatana) a hat belső érzékszerv és a hat külső megismerési tárgy párosításával kimondja, hogy a valóság kizárólag ezen érzék-bázisok kereteire korlátozódik. A tizennyolc elem (dhátu) ezt integrálja: a belső érzékszerv és a külső tárgy találkozása feltételezi a tudatosság létrejöttét. A három találkozása az érintkezés, amely elindítja a megismerés szigorúan feltételhez kötött, ok-okozati és személytelen mechanizmusát.
A valóság dinamikus működését a függő keletkezés (paticcsaszamuppáda) tana mutatja be. Ennek absztrakt formulája, az idappaccsajatá (specifikus kondicionalitás) kijelenti, hogy minden jelenség meghatározott feltételek felmerülésétől függ („amikor ez van, az is van”). Ezt a kánon tizenkét láncszemben (nidána) modellezi le. A nemtudásból (aviddzsá) fakadnak a karmikus késztetések, amelyek hajtóerőt adnak a tudatosságnak. A tudatosság a pszichofizikai alappal (név és forma) összekapcsolódva kialakítja a hat érzéktartományt. Innen ered az érintkezés, amelyből felmerül az érzet (védaná). Ha hiányzik a megértés, a tudat az érzetre sóvárgással (tanhá) reagál, ami ragaszkodássá (upádána) keményedik. Ez létesülést szül, amely elkerülhetetlenül elvezet a születéshez, végül az öregséghez és halálhoz. Bár a doxográfia ezt három életen átívelő folyamatként is magyarázza, kognitív szempontból ez pillanatról pillanatra játszódik le. A terápiás beavatkozás pontja az érzet és a sóvárgás közötti oksági lánc elvágása a tiszta éberség révén.
A létforgatag (szamszára) kerekét a kamma, azaz a szándék (csétaná) által vezérelt, akaratlagos cselekedet hajtja. Ez a tudati energia határozza meg a lények vándorlását a 31 létsíkon. A legalsó a Kámalóka, ahol a tudatot a fizikai ingerek uralják; ide tartoznak a poklok, éhes szellemek, állatok, a félistenek (aszúrák), emberek, valamint a hat érzéki mennyország istenei (dévák), akiket a ragyogásuk ellenére is a testiség és a nemiség ural. Efölött helyezkedik el a Rúpalóka, a tiszta istenek (brahmák) világa, ahová kizárólag a dzshánák eredményeként lehet születni, immár a nemiség és az érzéki vágyak hátrahagyásával. A legmagasabb az Arúpalóka, egy anyag nélküli dimenzió, amely a forma nélküli elmélyedések (arúpa-dzshána) révén érhető el. Bármilyen magas is egy isteni létállapot, az a szamszára része, és magán viseli a valóság három egyetemes jellemzőjét (ti-lakkhana). Minden feltételekhez kötött dolog folyamatos keletkezésben és pusztulásban van, így mulandó (aniccsá). Ebből fakadóan minden feltételekhez kötött dolog szenvedéssel, bizonytalansággal terhes (dukkha).
A harmadik, legmélyebb jellemző a személytelenség (anattá), amely kiterjed a feltételekhez nem kötött valóságra, a nibbánára is. Maga a felszabadulás sem egy szilárd „én” tulajdona. A nibbána elérése nem egy új létállapot létrehozása, hanem az elhomályosító akadályok személytelen megszűnése és a valóság közvetlen belátása. Amikor e három jellemző tapasztalásával a sóvárgás elpusztul, a gyakorló célba ér. Élő arhat esetében ez a maradékkal bíró nibbána, ahol a karmikus lendület még mozgásban tartja a pszichofizikai halmazokat, de már nincs mögötte ragaszkodás. A biológiai halál pillanatában az öt halmaz felbomlik, és bekövetkezik a maradék nélküli nibbána (parinibbána). Ahogy az Aggivaccshagotta-szutta tűz-hasonlata rögzíti, a tüzelőanyag elfogytával a tűz egyszerűen kialszik; a parinibbána sem egy transzcendens dimenzió vagy a tudat továbbélése, hanem a pszichofizikai folyamatok és a dukkha maradéktalan, ontológiai kioltódása, amelyre a létezés vagy nem-létezés fogalmai strukturálisan alkalmazhatatlanok.