Napjainkban a hindu vaisnava hagyomány követői Sákjamuni Gautama Buddhát (i. e. 563–483) Visnu kilencedik inkarnációjaként tartják számon. E narratíva mentén a buddhista filozófiát a hinduizmus egy ágaként értelmezik, a vallási tolerancia és harmónia jelszava mögé rejtve az alapvető ellentmondásokat. A történelmi és szöveges bizonyítékok azonban rámutatnak, hogy ez a megközelítés csupán egy későbbi, taktikai asszimilációs kísérlet eredménye, amelyet a buddhisták a mai napig határozottan elutasítanak. Basanta Maharjan nepáli kutató elemzése részletesen feltárja, miként változott a hinduizmus viszonya a buddhizmussal, és miért összeegyeztethetetlen a két világkép.
Filozófiai és társadalmi szakadék
A vaisnava és a buddhista tanítások közötti legélesebb ellentét a lélek kérdésében mutatkozik meg. Míg a hinduizmus a lélek és a Legfelsőbb Lélek (Paramátman) halhatatlanságát hirdeti, Gautama Buddha az állandóságba (Sásvataváda) vetett hit helyett a mulandóságot (Aniccsaváda) hangsúlyozta, és határozottan elutasította egy örök lélek létezését. A buddhizmus legfőbb és legeredetibb filozófiai hozzájárulása a Függő Keletkezés (Pratítja-szamutpáda), vagyis az ok-okozati összefüggések törvénye. Ezen az alapon dolgozta ki később Nágárdzsuna az üresség (Súnjatá) tanát. Ez a filozófiai rendszer alapjaiban cáfolja a Védák, az Upanisadok és a Puránák világképét.
A szellemi különbségek mellett a Buddha társadalmi forradalmat is elindított. A sramana (aszketikus) hagyományból érkező, Mahásramanaként tisztelt mester teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a bráhmani ortodoxia négyes kasztrendszerét, és a Szanghába mindenki számára egyenlő belépést biztosított. Ez a nyitottság még a legkiválóbb bráhmin tudósokat is vonzotta, ami kiváltotta a korabeli ortodox társadalom heves ellenállását.
A Sákja köztársaság és a történelmi valóság
A régészeti és történelmi kutatások rávilágítanak arra, hogy az i. e. 6. században a mai Lumbini és Kapilavasztu területén működő Sákja állam nem abszolút monarchia, hanem a tizenhat nagy államalakulat (Mahádzsanapada) egyikeként köztársasági, oligarchikus rendszerű volt. Szuddhódana e köztársaság választott vezetőjeként viselte a „Mahárádzsa” címet. A későbbi korok ezt a megszólítást félreértelmezve faragtak a Buddhából egy trónörökös herceget. A valóságban az i. e. 563-ban, a májusi telihold (Vészákh Purnimá) napján született Gautama huszonkilenc évesen hagyta el otthonát. Kapilavasztuból egyenesen a Magadha állambeli Rádzsagrihába ment. Ennek oka nem a Sákja terület erdeinek hiánya volt, hanem az, hogy Magadha a korabeli filozófiai viták és a szellemi útkeresés pezsgő központjának számított. Hat évnyi intenzív aszketikus gyakorlás után a Niranydzsaná folyó partján érte el a megvilágosodást.
Az avatár-koncepció és a buddhaság ellentmondása
A buddhisták számára a Buddha nem egy istenség, nem egy felsőbb lény vagy teremtő, hanem egy rendkívüli ember, aki a ragaszkodás, az ellenszenv és a téveszmék teljes felszámolásával kilépett a születés és halál körforgásából. A „buddha” kifejezés nem egy tulajdonnév, hanem egy cím, amely a megvilágosodott állapotot jelöli. A buddhista tanítások szerint Gautama csupán a huszonnyolcadik volt a buddhák sorában (Dípankara buddhától számítva), és a jövőben is számtalan lény éri majd el ezt az állapotot.
Ezzel szemben az avatár-koncepció azt feltételezi, hogy egy isteni entitás újra és újra testet ölt. Ez a megközelítés egyenesen tagadja a buddhaság lényegét, hiszen a Nirvána elérése éppen azt jelenti, hogy a születés és a halál kiváltó okai véglegesen megszűntek, így nincs többé újraszületés vagy földi manifesztáció. A kilencedik avatár lineáris koncepciója tehát filozófiailag és doktrinálisan is teljességgel elfogadhatatlan a buddhizmus számára.
A Rámájanától a Puránákig: egy narratíva átalakulása
Az ortodox hinduizmus hozzáállása a történelem során jelentős pálforduláson ment keresztül. A Rámájana eposz – amelynek végleges formája a Buddha parinirvánája után keletkezett – még tolvajként hivatkozik a Buddhára, akit bűnözőknek kijáró büntetéssel kellene sújtani. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy az eposz keletkezésének idején az inkarnációs koncepció még nem létezett, és az ortodoxia nyíltan ellenséges volt.
Amikor azonban a nyílt szembenállás és a megbélyegzés nem tudta megállítani a buddhizmus terjedését, egy új, taktikai megközelítés született. A 6. vagy 7. században keletkezett Visnudharmóttara Purána említi először a Buddhát kilencedik avatárként. A szöveg szerint Visnu kizárólag azért öltötte magára ezt az illuzórikus formát, hogy a démonokat hamis tanításokkal tévútra vezesse, és elfordítsa őket a Védák szent rituáléitól. A hinduk számára tehát előírták a Buddha isteni mivoltának elismerését, ugyanakkor szigorúan megtiltották, hogy kövessék a tanításait.
Tudatos történelemhamisítás és földrajzi torzítások
Az említett Purána nemcsak ideológiailag, hanem történelmileg is átírta a Buddha életrajzát. Apját, Szuddhódanát démonként mutatta be, a szülőhelyét pedig Lumbini helyett egy Kíkat nevű régióba helyezte. Kíkat az ortodox bráhmani földrajzban nem egy konkrét város volt, hanem egy tágabb, peremvidéki terület (Pratjanta Pradés), amely kívül esett az árja értékrend (Árjavárta) hatósugarán. Ezeket a vidékeket tisztátalannak tartották, az ortodox követők számára tilos volt oda utazni, vagy ha mégis megtették, visszatérésük után tisztító rituálékat kellett végezniük. A születési hely szándékos áthelyezése egy egyértelmű kísérlet volt a Buddha személyének és származásának marginalizálására.
A buddhizmus indiai hanyatlása és modern újjászületése
A védikus elvek egyértelműen megelőzték Gautama Buddhát, ő azonban alapjaiban kérdőjelezte meg azokat. Az ebből fakadó filozófiai viták és ideológiai küzdelmek a szellemi fejlődés természetes velejárói voltak. Az idők folyamán és a politikai erőviszonyok átalakulásával azonban a buddhista intézményrendszer és a tanítások közvetlen jelenléte évszázadokra szinte teljesen eltűnt az indiai szubkontinensről. Ezt a történelmi hiányt jól illusztrálja, hogy Akbar császár híres vallásközi gyűlésein már egyetlen buddhista tudós sem képviseltette magát, és a buddhista filozófia egyáltalán nem került megvitatásra. A buddhista örökség indiai újjászületését végül csak a brit korszak régészeti és történelmi felfedezései indították el, amelyek újra napvilágra hozták a történelmi Buddha valós alakját és független szellemi hagyatékát.
Forrás: Basanta Maharjan, „One Buddha, two narratives” (Nepal News)