3. A mahájána buddhizmus iskolái. A „mahájána” kifejezés jelentése és eredete; a mahájána kialakulásának története; a legfontosabb mahájána szútrák; a mahájána főbb iskolái – Virágfüzér, T’ien T’ai, Tiszta Föld, cs’an/zen irányzatok; filozófiai iskolák: madhjamaka, jógácsára, tathágatagarbha,– és azok főbb képviselői.
A „mahájána”, vagyis a Nagy Jármű elnevezés az i. e. 1. század és az i. sz. 1. század fordulóján kezdett el megszilárdulni, párhuzamosan az első, történelmi kánonon kívüli új szútrák megjelenésével. A „nagy” jelző elsősorban az irányzat egyetemes célkitűzésére és hatókörére utal, amellyel a korai iskolák, azaz a nikája-buddhizmus arhat-ideálját, a személyes megszabadulást célozták meghaladni. Ezt a korábbi, szűkösnek értékelt törekvést a mahájána gondolkodók a lebecsülő „hínajána” vagy Kis Jármű kifejezéssel illették. A mahájána a bódhiszattva-ideált helyezte a fókuszba, amelynek végső célja a tökéletes buddhaság elérése kizárólag azért, hogy a gyakorló minden érző lényt átsegíthessen a megvilágosodás partjára. Kezdetben ez a megnevezés nem egy önálló intézményt jelentett, hanem egy grandiózus szellemi hivatástudatot és az ezt megalapozó új szövegek, mint például a Tökéletes Bölcsesség és a Lótusz szútra legitimitásának elismerését.
A mahájána kialakulása történelmileg nem egy intézményes egyházszakadás eredménye volt, ugyanis a mahájána követői évszázadokon át egy kolostorban éltek és azonos fegyelmi szabályokat követtek a srávakajána nézeteket valló, konzervatívabb szerzetesekkel. A mozgalom gyökerei több párhuzamos folyamatból táplálkoztak, mint például a mahászánghika és lókottaraváda iskolák transzcendens, világfeletti buddha-felfogása, amely megnyitotta az utat a végtelen számú égi buddha és bódhiszattva tisztelete felé. Hatalmas jelentőséggel bírt a „Könyv kultusza” nevű textuális forradalom, egy olyan szövegközpontú irányzat, amely a hagyományos sztúpák tisztelete helyett az írott szútrák másolását, memorizálását és tiszteletét helyezte előtérbe, mint a legfőbb érdemszerző forrást. Bár a kutatók korábban úgy vélték, hogy a mahájána a világi gyakorlók elitizmussal szembeni mozgalmaként indult, a modern vizsgálatok igazolták, hogy a bonyolult filozófia és a szigorú aszkézis miatt ez alapvetően a művelt kolostori elit mozgalma volt, amelyet szerzetesek irányítottak. Eredetét tekintve a mahájána többközpontú volt, amely egyszerre kristályosodott ki Dél-Indiában és a kulturálisan sokszínű, görög-perzsa hatásokkal is rendelkező északnyugati Gandhárában.
A mahájána irodalom legfontosabb alkotásai, a szútrák, az indiai kánonok lezárása után, hosszú évszázadok kolostori szerkesztőmunkája nyomán születtek meg, a leggyakrabban hibrid szanszkrit nyelven, és a történelmi vagy a kozmikus buddhák szavaként hivatkoztak önmagukra. A legkorábbi réteget a Tökéletes Bölcsesség (Pradzsnyápáramitá) szútrái, mint a Gyémánt vágó és a Szív szútra alkotják, amelyek az üresség (súnjatá) doktrínáját hirdetik, miszerint a valóságot felépítő minden egyes elem és jelenség mentes az önálló saját természettől. A kelet-ázsiai buddhizmus központi irata, a Lótusz szútra ezzel párhuzamosan az Egyetlen Jármű koncepcióját hirdette, mely szerint a korábbi három jármű csupán egy pedagógiai eszköz volt, és valójában minden lény a legtökéletesebb buddhaság elérésére hivatott az örökkévaló Buddha vezetésével. A Vimalakírti-szútra a nem-kettősség tanán és a drámai „mennydörgő csenden” keresztül a világi spirituális praxis teljes értékűségét legitimálja a szerzetesi elit felett. A gigantikus Virágfüzér szútra Indra hálójának vizionárius hasonlatával a jelenségek akadálytalan, kozmikus egymásra hatását írja le, míg a Tiszta Föld szútrák Amitábha Buddha Nyugati Paradicsomát és az abszolút hiten alapuló újraszületést mutatják be. Később a Lankávatára-szútra a külső világ illuzórikus voltát és a tudat teremtő erejét hangsúlyozta, a Tathágatagarbha szútrák pedig azt az üzenetet adták át, hogy a spirituális tisztaság és a Buddha-természet minden érző lényben eredendően ott rejtőzik.
Míg a szútrák Indiából eredtek, a mahájána főbb intézményesült iskolái a Távol-Keleten, kiemelten Kínában jöttek létre, a beáramló tanítások hierarchikus rendszerezése és a helyi kulturális hatások nyomán. A 6. században alapított T’ien T’ai (Mennyei Terasz) iskola a Lótusz szútrára támaszkodva alkotta meg a Három Igazság – az üres, az ideiglenes és a Közép – szintézisét, azt tanítva, hogy a tudat egyetlen pillanatnyi rezdülése is magában foglalja a háromezer világot, a pokloktól a buddhaságig. A 7. századi Hua-jen (Virágfüzér) iskola ontológiai rendszere az elv és a konkrét jelenségek, illetve maguk a jelenségek egymás közötti tökéletes, akadálytalan áthatását tanította. A Csing-tu (Tiszta Föld) iskola a komplex filozófiák helyett a tömegeknek kínált megváltást a Dharma hanyatlásának korában: a gyakorlók a saját erőből történő megvilágosodás helyett Amitábha Buddha nevének folyamatos recitálásával (nien-fo), a Más-erőre támaszkodva biztosíthatják a Szukhávatíba jutást. A cs’an (japánul zen) iskola radikális ellenreakcióként jött létre a skolasztikával szemben, és a szövegek helyett a közvetlen, szavakon túli intuitív megtapasztalásra helyezte a hangsúlyt. Az ülőmeditáció és a logikus elmét rövidre záró kóanok segítségével a cs’an a gyakorló saját eredeti Buddha-természetének hirtelen felismerésére törekedett.
Az indiai mahájána szútrák látomásos, gyakran paradox tanításainak logikai és racionális megalapozására három nagy filozófiai rendszer bontakozott ki, amelyek a mai napig a buddhista gondolkodás alappilléreit alkotják. A madhjamaka (középút) iskoláját Nágárdzsuna alapította, aki könyörtelenül dekonstruálta a korai iskolák „saját természet” (szvabháva) elméletét, bebizonyítva, hogy semmi sem létezhet önmagában függetlenül. Nágárdzsuna a függő keletkezést egyenlővé tette az ürességgel, és a nihilizmus elkerülése érdekében bevezette a Két Igazság tanát, amely elválasztotta a mindennapi konvencionális valóságot az üresség végső igazságától. A jógácsára (jóga gyakorlása) iskolát Aszanga és Vaszubandhu hívta életre a madhjamaka tagadó intellektualizmusa elleni korrekcióként. Ők a meditációs tapasztalat fenomenológiáját vizsgálták, és azt hirdették, hogy a külső, objektív világ csupán a tudat kivetítése, melyet a nyolcadik, legmélyebb tudatszint, az álajavidnyána karmikus magjai hoznak létre. Ennek a rendszernek a fő célja e tár-tudat makulátlan bölcsességgé történő átalakítása volt a Három Természet felismerésén keresztül. A harmadik nagy irányzat a tathágatagarbha tana volt, amely optimistán azt állította, hogy minden lény legmélyebb magja már eleve maga a tökéletes buddhaság, amit csupán átmenetileg fednek el a járulékos szennyeződések. Bár pozitív és a Legfelsőbb Énre utaló szóhasználata miatt sokan a hindu lélek-koncepció visszatérésének tartották, ez a tan a jógácsárával egybeolvadva a kelet-ázsiai és tibeti meditációs rendszerek legfőbb spirituális fundamentumává vált.