Az emberiség története során a világvallások és a különböző spirituális hagyományok egy dologban mindig is egyetértettek: a virágoknak elengedhetetlen és szent szerepük van az istentiszteletek és szertartások során. Legyen szó oltárok díszítéséről, szobrok elé helyezett felajánlásokról vagy füzérek fonásáról, a növények sokkal többet jelentenek puszta dekorációnál. A hívők számára az odaadás kifejezőeszközei, amelyek mintegy hidat képeznek az emberiség és az isteni szféra között.
A buddhista gyakorlatban a virágok a mulandóság és a szellemi felébredés egyik legmélyebb szimbólumai. Vészák ünnepén – amely Buddha születését, megvilágosodását és távozását jelöli – a hívők hagyományosan fényt, füstölőt, virágot, gyümölcsöt és vizet ajánlanak fel. A buddhista tanítások szerint a felajánlott virág a szép, de mulandó életet jelképezi. Így a virágok elhervadása maga is egy tanítás, amely a földi lét mulandóságára és az alázatra emlékezteti a gyakorlókat.
A buddhizmus legszentebb virága egyértelműen a lótusz, amelynek fejlődése komoly filozófiai mondanivalót hordoz. A növény a sötét, iszapos mederből indulva, a zavaros vízen áttörve nyílik ki makulátlan virágként a felszínen. Ez a különleges út az emberi tudat fejlődését tükrözi, amint a világi szenvedésen és tudatlanságon felülemelkedve eléri a szellemi felébredést. A színek is sajátos jelentéssel bírnak: a fehér a tisztaságot, a piros az együttérzést, a kék pedig a bölcsességet testesíti meg. Ez a szimbolika az oka annak, hogy a Buddhát oly gyakran ábrázolják egy kinyílt lótuszvirágon ülve.
A hinduizmusban a virágfelajánlás egyike a tizenhat hagyományos szolgálatnak (upacsára), amellyel a hívek az istenségek felé fordulnak. E vallásban egy-egy konkrét virág meghatározott istenséghez kötődik: a lótusz Laksmi kedvence, a vörös hibiszkusz Kálihoz tartozik, Visnu tiszteletére bazsalikomot használnak, míg a jázmin a Szkanda-puránában kap kiemelt szerepet. Az élénk narancssárga bársonyvirág a napot, a spirituális ébredést és a pozitív energiát jelképezi, tartóssága pedig a hosszan tartó odaadás szimbóluma. A Bhagavad-gítában ugyanakkor Krisna hangsúlyozza, hogy bármilyen ajándékot elfogad, ha azt őszinte odaadással adják.
A keresztény hagyományok szintén beépítették a virágokat a liturgikus naptárba és a szakrális terekbe. A húsvéti liliomok a tavaszi oltárokon a tisztaságot, az ártatlanságot és az új szellemi életet, magát a feltámadást hirdetik, míg a rózsa Szűz Máriához kapcsolódik, akit a középkori vallási költészetben misztikus rózsaként is emlegettek. A judaizmusban a virágok az aratáshoz és a kinyilatkoztatáshoz kötődnek. Sávuót ünnepén a zsinagógákat és az otthonokat zöld növényekkel, liliomokkal és rózsákkal díszítik fel, emlékezve az első termések felajánlására, valamint arra a legendára, miszerint a Sínai-hegy a kinyilatkoztatáskor virágba borult.
A virágok jelentése és felhasználása kultúránként is eltérhet, de az alkalmazásuk módja önmagában is a vallási tiszteletadást szolgálja. Mexikóban a halottak napján a cempasúchil (a navatl nyelvben „húsz virág”) illata és színe a hiedelem szerint hazavezeti a szellemeket a házi oltárokhoz. A virágok puszta elrendezése is gyakran önálló rítusnak számít: számos hagyomány megköveteli a rituális megtisztulást a növények érintése előtt, míg a füzérek készítése az odafigyelés és a meditáció egy formája. Emellett az illatok fizikai szinten is segítik a híveket, hiszen megnyugtatják az tudatot, és a teret békés, szellemi elmélyülésre alkalmas szentéllyé alakítják.