1. A Buddha és kora.A Buddha élete, tanítványai és kortársai; a Szangha megalapítása; a Buddha korának társadalma; nézetek arról, mikoris élt a Buddha; a Buddha néhány fontosabb beszéde [szutta].
A történelmi Buddha, Sziddhártha Gótama életének rekonstruálása komoly módszertani kihívás, mivel a korai buddhista szövegek elsődleges célja a Tan és a szerzetesi fegyelem megőrzése volt. A későbbi, hagiográfiai elemekkel átszőtt narratívákat szigorú forráskritikával kell elválasztani a szájhagyomány útján megőrzött kánonrészletektől. A Buddha az ókori Észak-Indiában, a második indiai urbanizáció és a bráhmanikus rendszer válságának korában élt. A sákja nemzetségben született, amely arisztokratikus köztársaságként működött, apja, Szuddhódana pedig e klán választott elöljárója volt. Ez a társadalmi modell jelentős befolyást gyakorolt a szerzetesi közösség demokratikus felépítésére is. Édesanyja halála után nagynénje nevelte fel Kapilavasztuban, ahol végletes jólétben élt. Feleségétől született fiát Ráhulának (béklyó) nevezték el. Sorsfordító krízisét a „négy látvány” (egy öreg, egy beteg, egy halott ember és egy aszkéta) allegóriája őrizte meg a hagyományban. Ennek pragmatikus lényege a világi lét mulandóságának és eredendő szenvedésteliségének a felismerése volt, ami a Nagy Távozáshoz vezetett.
A világi életet hátrahagyva Gótama csatlakozott a sramana (vándorló aszkéta) mozgalomhoz, amely határozottan elutasította a Védákat és a kasztrendszert. Kezdetben Álára Kálámától és Uddaka Rámaputtától tanult formamentes meditációs elmélyedéseket, de empirikus módon felismerte, hogy ezek ideiglenesek, és nem oltják ki a sóvárgást. Ezt követően Uruvéla erdeiben öt aszkéta társával hat éven át szigorú önsanyargatást folytatott, de a halál szélére sodródva ráébredt, hogy a test elpusztítása nem hozza el a tudat felszabadulását. Egy gyermekkori meditációs élmény felidézésével megalkotta a Középút forradalmi elvét, amely a hedonizmus és a szigorú aszkézis végleteit egyaránt elkerüli. Miután megerősödött egy lánytól kapott tejes rizskásától, társai csalódottságukban cserbenhagyták. Bódh-Gajában egy fügefa alatt ülve tökéletesen ötvözte a nyugalom és a belátás meditációját. Miután pszichológiai értelemben legyőzte a vágyakat megszemélyesítő Márát, egyetlen éjszaka alatt visszaemlékezett korábbi életeire, átlátta a karma egyetemes törvényét, a Négy Nemes Igazságot és a Függő Keletkezést. A tudatlanság eloszlásával 35 évesen tökéletesen felébredetté (buddhává) vált.
A megvilágosodást követően a Buddha Szárnáthban tartotta meg legelső beszédét egykori aszkéta társainak. Ekkor ébredt fel a tanítást hallgatva az első nemes tanítvány, Kondannya, és ezzel megalakult a szerzetesi közösség, a Szangha. A közösség Jasza és barátai csatlakozásával hamar hatvan főre nőtt, akiket a Buddha azonnal térítői misszióba küldött. Később az ezer fős Dzsátila aszkéta közösség megtérítésével és Bimbiszára magadhai király támogatásával a vándorló rend megkapta első állandó lakóhelyét és intézményesülni kezdett. A Szangha a szellemi megvalósításra és a rangidősségre épült, mellőzve mindenféle társadalmi megkülönböztetést. A legfőbb tanítványokká a bölcsességben jeleskedő Száriputta és a pszichikai erőkben kiemelkedő Mahámóggallána váltak. Mahákasszapa a Buddha halála után megakadályozta a rend szétesését, míg Ánanda kivételes memóriájával a Tan kincstárnoka lett. Mahápadzsápatí Gótamí kezdeményezésére létrejött a női szerzetesrend is. A rend anyagi fennmaradását olyan elkötelezett világi adományozók biztosították, mint a szávatthi kolostort felépíttető Anáthapindika és a női követőket vezető Visákhá.
A Buddha tanításait az ókori India intenzív politikai és szellemi klímájában fejtette ki. Támogatói közé tartozott Bimbiszára, majd az őt a trónról letaszító fia, Adzsátaszattu, valamint a kószalai Paszénadi király. A szellemi színtéren hat jelentős sramana kortárssal, az úgynevezett „hat eretnek mesterrel” versenyzett rendszeresen. Közéjük tartozott a morális nihilizmust hirdető Púrana Kasszapa, a determinista Makkhali Goszála, valamint az annihilacionista Adzsita Készakambalí. Szintén kortársa volt a plurális eternalizmust oktató Pakudha Kaccsájana, az agnosztikus elkerülést gyakorló Szanydzsaja Bélatthiputta, és a dzsainizmust rendszerező Nigantha Nátaputta, aki a legszigorúbb aszkézist hangsúlyozta. E nézetek cáfolatával a Buddha zseniálisan navigált a szélsőségek között, és határozta meg saját, szándékon alapuló karma-tanát. A történelmi Buddha datálása sokáig vitatott volt a Srí Lanka-i „hosszú” és az észak-indiai „rövid” kronológia között. Az 1988-as göttingeni szimpózium nyomán a modern indológiai konszenzus – a régészeti leletekre is támaszkodva – a parinirvánát drasztikusan módosítva i. e. 420 és 380 közé (körülbelül i. e. 400-ra) teszi.
Negyvenöt évnyi tanítás után a Buddha 80 éves korában, Kuszinárá mellett érte el a parinirvána (végső kialvás) állapotát. Ezt megelőzően elfogadta a fémműves Csunda ételét, amitől súlyos betegségbe esett, de halála előtt még feloldozta a vendéglátót minden bűntudat alól. Ánandát vigasztalva kifejezetten meghagyta, hogy ne keressenek emberi utódot: a jövőben maga a Tan (Dhamma) és a Fegyelmi szabályzat (Vinaja) lesz a mesterük. Utolsó szavaival az összetett dolgok mulandó természetére és az éber törekvés fontosságára figyelmeztette a szerzeteseket. Szellemi örökségét a páli kánon Beszédek Kosara őrzi. Ennek alappillére a Dhammacsakkappavattana-szutta, amely a Középút és a Négy Nemes Igazság kifejtése. Az Anattalakkhana-szutta az öt halmaz vizsgálatával cáfolja a független én létezését, míg a Szatipatthána-szutta a tudatos jelenlét (mindfulness) alapműve. A Káláma-szutta a vakbuzgóságot elutasító szabad gondolkodás chartája, a Szigálóváda-szutta pedig a világi követők harmonikus társadalmi kötelességeit taglalja. A Maháparinibbána-szutta a Buddha utolsó napjait és a Szangha személytelen irányítási elveit rögzíti történelmi részletességgel.