A2-es SZIGORLATI TÉTEL – A hínajána buddhizmus iskolái

2. A hínajána buddhizmus iskolái. A „hínajána” kifejezés jelentése és eredete; a buddhista zsinatok története; a théraváda, szarvásztiváda, szautrántika, pudgalaváda és egyéb hínajána iskolák; a páli és szanszkrit nyelvű kánonok; néhány posztkanonikus mű.

---

1. A „hínajána” kifejezés jelentése és eredete

A „hínajána” (sz. hīnayāna) kifejezés egy ősi indiai szóösszetétel, amely a szanszkrit hīna és a yāna szavakból épül fel. A hīna jelentése: kicsi, alacsonyabb rendű, hitvány, elhagyott vagy elégtelen. A yāna (sz. yāna) alapjelentése: jármű, kocsi, út vagy haladás.¹ Ebből adódóan a kifejezést a hazai és nemzetközi buddhológiai szakirodalomban leggyakrabban „Kis Jármű”, „Kis Kocsi” vagy ritkábban „Alacsonyabbrendű Jármű” formában fordítják. A fogalom megértéséhez elengedhetetlen annak tisztázása, hogy ez a megnevezés történeti és vallásszociológiai szempontból soha nem volt egyetlen korai buddhista iskola önelnevezése sem.

Amikor a történelmi Buddha halála után a szerzetesi közösség különböző irányzatokra szakadt, az olyan meghatározó korai iskolák, mint a ma is létező théraváda vagy a történelmi szarvásztiváda, sosem hivatkoztak magukra hínajánaként. A kifejezés valójában egy polemikus és tudatosan lebecsülő kategória, amelyet a későbbiekben – hozzávetőleg az i. e. 1. és az i. sz. 1. század között – formálódó mahájána (sz. mahāyāna, azaz Nagy Jármű) irányzat követői alkottak meg. Az új mozgalom célja ezzel a megnevezéssel a saját doktrinális, etikai és spirituális felsőbbrendűségének hangsúlyozása, illetve a régebbi, konzervatívabb hagyományoktól való éles elhatárolódás volt.

A mahájána szövegek, mint amilyen a formálódó irányzat egyik legfontosabb irata, a Lótusz szútra is, éles kritikával illették a korai iskolák spirituális ideálját. A bírálat magva az volt, hogy a korai tanítások követői – akiket a mahájána irodalom hallgatóknak (p. szávaka, sz. śrāvaka) és önerejükből megvilágosodottaknak (p. pacsékabuddha, sz. pratyekabuddha) nevezett² – túlságosan szűkös célt tűztek ki maguk elé. Ez a cél az arhatság elérése, ami a létforgatagból való egyéni, személyes kilépést és a megszabadulás állapotának megvalósítását jelentette.³

A mahájána gondolkodók ezt az egyéni megszabadulást célzó utat szűkösnek, elégtelennek és végső soron önzőnek bélyegezték – narratívájuk szerint ezért „kicsi” az a bizonyos jármű. Ezzel szemben a saját útjukat a bódhiszattva-ideálra alapozták, amelynek végső célja a tökéletes és teljes megvilágosodás (sz. samyaksaṃbodhi) elérése, méghozzá azzal a fogadalommal, hogy addig nem lépnek be a végső nirvánába, amíg az összes érző lényt meg nem szabadítják a szenvedéstől. Ez az egyetemes, mindenkit magába foglaló megközelítés tette a járművet a szemükben „naggyá”.

A modern buddhológia és az akadémiai kutatás napjainkban felismerte a „hínajána” kifejezés használatának súlyos módszertani problémáit. Mivel a fogalom történetileg pontatlan – hiszen egy rendkívül heterogén, eredetileg tizennyolc vagy még több önálló iskolából álló rendszert mos össze egyetlen pejoratív kategóriába –, és erős teológiai értékítéletet hordoz, a szigorú tudományos diskurzus kerüli a használatát. A kortárs szakirodalomban helyette teljesen semleges, objektív és leíró jellegű terminológia honosodott meg. Széles körben elfogadott a „korai buddhista iskolák” vagy a „főáramú buddhizmus” megnevezés. Emellett egyre hangsúlyosabb az Akira Hirakawa neves japán buddhológus által bevezetett „nikája-buddhizmus” terminus használata. Ez a megnevezés arra az objektív történeti és filológiai tényre utal, hogy ezek a korai iskolák a saját kánonjukba felvett, rögzített szöveggyűjteményekre – a páli nyelvű hagyományban a gyűjteményekre (p. nikája), illetve a szanszkrit nyelvű rokon vonalaknál az azonos funkciójú szövegekre (sz. āgama) – alapozták a tanaikat.⁴ Ez a megközelítés mentes mindenféle értékítélettől, és kizárólag a történelmi szöveghagyományozás módjára fókuszál.

2. A történelmi buddhista zsinatok története és a korai szangha szakadásai

A buddhista hagyomány szerint a történelmi Buddha halála, azaz a végső kialvás (p. parinibbána, sz. parinirvāṇa) után a szerzetesi közösség története során többször is összegyűlt, hogy tisztázza, rendszerezze és megőrizze a Buddha tanításait. A nyugati szakirodalom ezeket az eseményeket zsinatoknak nevezi, ám ez a kifejezés némileg félrevezető. Az eredeti indiai terminológia a szangíti (p. szangíti, sz. saṃgīti) szót használja, amely szó szerint „együtt éneklést” vagy „közös recitálást” jelent.⁵ A zsinatok történetisége a modern buddhológia egyik legösszetettebb kutatási területe, mivel a róluk szóló írásos beszámolók évszázadokkal az események után, és gyakran erős felekezeti elfogultsággal íródtak.

Az első zsinat: Rádzsagaha
A hagyomány egyöntetűen állítja, hogy az első zsinatot közvetlenül a Buddha halála után (a modern datálás szerint legvalószínűbben az i. e. 5. század legvégén vagy a 4. század elején), az első esős évszakos elvonulás idején tartották Rádzsagahában (p. Rádzsagaha, sz. Rājagṛha). A gyűlést Mahákasszapa, a rangidős szerzetes hívta össze, miután aggályai támadtak afelől, hogy a közösség egyes tagjai a Mester távozását a fegyelmi szabályok fellazítására használnák fel. A beszámolók szerint a zsinaton ötszáz arhat vett részt. A tanítások rögzítése két fő részre bomlott. A fegyelmi szabályzatot (p. és sz. vinaja) a korábban borbélyként dolgozó, a szabályok terén legképzettebb Upáli recitálta. Ezt követte a tanítóbeszédek, azaz a Tan felmondása, amelyet a Buddha unokatestvére és három évtizeden át állandó személyes kísérője, Ánanda végzett el.⁶ A modern kutatás (például Richard Gombrich vagy Akira Hirakawa) egyetért abban, hogy valamilyen korai, emlékezet-felfrissítő gyűlés bizonyosan lezajlott, de a kanonikus szövegek azonnali, végleges és strukturált rögzítése egyértelműen későbbi, idealizált visszavetítés.

A második zsinat: Vészáli
A második zsinatot a kanonikus források egységesen száz évvel a Buddha halála utánra teszik. Helyszíne Vészáli (p. Vészáli, sz. Vaiśālī) volt. Ennek az eseménynek a történetiségét a szakirodalom sokkal szilárdabbnak tartja, mivel a különböző – később egymástól elszakadt – iskolák egymástól független beszámolói a főbb vonalakban megegyeznek. A zsinat összehívásának oka egy lokális fegyelmi, azaz vinaja-vita volt. A Vaddzsí klánhoz tartozó keleti szerzetesek tíz engedményt vezettek be a mindennapi gyakorlatukba, amelyek közül a legkomolyabb feszültséget az arany és az ezüst – azaz a pénz – elfogadása és felhalmozása jelentette.⁷ A szigorúbb, nyugati és déli területekről érkező szerzetesek, élükön Jaszával elítélték ezeket a lazításokat. A hétszáz szerzetes részvételével zajló zsinaton egy nyolctagú döntőbizottság végül mind a tíz pontot törvénytelennek és a Vinajával ellentétesnek nyilvánította.

A Nagy Szakadás (Bheda)
A régebbi európai szakirodalom gyakran hajlamos volt a második zsinatot azonosítani a buddhista közösség első nagy intézményes szakadásával. A modern kutatások (kiemelten L. S. Cousins és Charles Prebish munkássága) azonban rávilágítottak, hogy a szangha legelső kettéválása – a szthaviraváda és a mahászánghika elkülönülése – nem Vészáliban történt, hanem egy későbbi, valószínűleg Pátaliputtában (p. Pátaliputta, sz. Pāṭaliputra) tartott gyűlésen. A szakadás okaira vonatkozóan a források ellentmondásosak. A konzervatívabb „Idősek” (sz. sthavira) hagyománya szerint a többséget alkotó mahászánghikák lazítani akartak a fegyelmen. A mahászánghika források azonban – amelyeket a mai történészek gyakran hitelesebbnek tartanak ebben a vitában – azt állítják, hogy éppen az „Idősek” akartak új, szigorúbb szabályokat betoldani a korábban lefektetett Vinajába, amit a többség egyszerűen elutasított. Egy másik ismert északi narratíva szerint a szakadást egy Mahádéva nevű szerzetes öt doktrinális pontja idézte elő, amely az arhatok tökéletességét kérdőjelezte meg, pszichológiai és fiziológiai emberi gyengeségeket tulajdonítva nekik.⁸ Ez a szakadás nyitotta meg az utat az úgynevezett tizennyolc korai buddhista iskola (a nikája-buddhizmus) kialakulása felé.

A harmadik zsinat problémája: Pátaliputta és Asóka
A harmadik zsinat történetisége rendkívül komplex, mivel a különböző hagyományvonalak teljesen más eseményeket tekintenek a harmadik nagy gyülekezetnek. A páli (théraváda) hagyomány szerint a harmadik zsinatot a Maurja Birodalom uralkodója, a buddhizmust államvallássá (vagy legalábbis kiemelten támogatott vallássá) tevő Asóka császár égisze alatt hívták össze Pátaliputtában, az i. e. 3. század közepén. A zsinat vezetője a tudós szerzetes, Moggaliputta Tissza volt. A krónikák szerint a császári bőkezűség és a gazdasági előnyök miatt sok „eretnek” és ál-szerzetes épült be a Szanghába, akiket ezen a gyűlésen doktrinális vizsgáztatással szűrtek ki és távolítottak el. A théraváda narratíva szerint ezen a zsinaton rögzítették a kánon harmadik kosarát, a mélylélektani és filozófiai elemzéseket tartalmazó Abhidhammát, majd Asóka misszionáriusokat küldött a világ minden tájára.⁹ Bár az esemény regionális szinten megtörténhetett, a történelmi forráskritika rámutat, hogy Asóka fennmaradt, kőbe vésett rendeletei – amelyek amúgy részletesen beszámolnak a Szangha tisztaságának fontosságáról – egyetlen szóval sem említik ezt a monumentális zsinatot.

A szarvásztiváda „harmadik/negyedik” zsinat: Kasmír
Az északi, szanszkrit nyelvű hagyomány (kiváltképp a domináns szarvásztiváda iskola) nem ismeri el az asókai zsinatot. Ők egy teljesen más, Kasmírban (vagy Gandhárában) tartott eseményt tartanak számon harmadik – vagy a mahájána forrásokban esetenként negyedik – zsinatként. Ezt hozzávetőleg az i. sz. 1. vagy 2. században rendezték, a Kusán Birodalom uralkodója, Kaniska király támogatásával. Ezen a hatalmas gyűlésen a szarvásztiváda tudósok dogmatikailag rendszerezték a saját, rendkívül komplex Abhidharma szövegeiket, aminek az eredménye egy monumentális enciklopédikus kommentár, a Nagy Magyarázat (sz. Mahāvibhāṣā) lett. Ennek az iratnak a jelentősége olyannyira kiemelkedő volt, hogy a szarvásztiváda iskola ezen a zsinaton megszilárdult ortodox ága erről a szövegről kapta a vaibhásika (sz. Vaibhāṣika) nevet.

3. A korai buddhista iskolák (nikája-buddhizmus) áttekintése: théraváda, szarvásztiváda, szautrántika, pudgalaváda és más irányzatok

A buddhista Szangha első nagy szakadását követően a két fő ág, a konzervatívabb „Idősek” (sz. Sthavira) és a többséget alkotó „Nagy Gyülekezet” (sz. Mahāsāṃghika) az évszázadok során tovább osztódott. A hagyomány tizennyolc korai iskolát tart számon, bár a valóságban ennél jóval több, egymással olykor éles dogmatikai vitában álló közösség létezett. Ezek az iskolák egyetértettek a Buddha alapvető tanításaiban – mint a Négy Nemes Igazság vagy a Nemes Nyolcrétű Ösvény –, de mély filozófiai, ontológiai és pszichológiai vitákat folytattak a valóság természetéről.

A théraváda – az idősek tanítása
A théraváda (p. Theravāda, sz. Sthaviravāda) napjainkban az egyetlen folyamatosan létező korai iskola, amely a Srí Lanka-i, burmai és thai buddhizmus alapját képezi. Történetileg a théraváda az ősi vibhaddzsaváda (p. Vibhajjavāda, sz. Vibhajyavāda), azaz a „Megkülönböztetés Tanítása” nevű irányzatból eredezteti magát. Ez a név arra utal, hogy követői a végletes dogmatikai állítások helyett az analitikus megkülönböztetést alkalmazták. A théraváda szigorúan a páli nyelvű kánonra (p. Tipiṭaka, sz. Tripiṭaka) támaszkodik, és elutasítja más iskolák későbbi szanszkrit nyelvű kiegészítéseit.¹⁰

Dogmatikai szempontból a théraváda fő jellemzője a szigorú fenomenológiai megközelítés. A valóságot végső soron egyedülálló, pillanatnyi jelenségek (p. dhamma, sz. dharma) alkotják, de ők – a szarvásztivádinokkal ellentétben – határozottan állítják, hogy csak a jelen pillanat dharmái léteznek valóságosan. A múltbeli dharmák már elmúltak, a jövőbeliek még nem jöttek létre. Spirituális ideáljuk az arahant, az a tökéletesedett lény, aki saját erőfeszítéséből, a Tant követve kioltotta a tudati szennyeződéseket (p. kilésza, sz. kleśa), és a halála után nem születik újra a létforgatagban.

A szarvásztiváda – „minden létezik” iskolája
A szarvásztiváda (p. Sabbatthivāda, sz. Sarvāstivāda) az ókori India északnyugati részén (Kasmír és Gandhára régióban) virágzott, és évszázadokon át a legbefolyásosabb filozófiai iskola volt. Nevük a szanszkrit sarvam asti („minden létezik”) kifejezésből ered, ami az iskola legfontosabb és legvitatottabb ontológiai állítására utal: a dharmák (a valóság végső, feloszthatatlan építőkövei) a múltban, a jelenben és a jövőben is egyaránt, valóságosan léteznek.¹¹ Szerintük csak ez az időkoncepció képes magyarázatot adni arra, hogy egy múltbeli cselekedet (p. kamma, sz. karma) hogyan tud a távoli jövőben gyümölcsöt (p. és sz. vipāka) hozni.

A szarvásztiváda iskola fókuszpontjában az Abhidharma (a kánon filozófiai és pszichológiai elemzéseket tartalmazó harmadik kosara) állt. Olyannyira tisztelték ezeket az analitikus szövegeket, hogy a Buddha közvetlen szavának tartották őket. Az iskola ortodox, kasmíri ága egy hatalmas enciklopédikus kommentár, a Nagy Magyarázat (sz. Mahāvibhāṣā) megalkotása után vaibhásika néven vált ismertté.

A szautrántika – a szútrák követői
A szautrántika (p. Suttavāda, sz. Sautrāntika) irányzat a szarvásztiváda iskolából vált ki, élesen kritizálva annak merev dogmatizmusát. Nevük arra utal, hogy ők kizárólag a Tanítóbeszédek kosarát (sz. Sūtra-piṭaka) fogadták el a Buddha hiteles szavának, míg az Abhidharmát csupán későbbi emberi (szerzetesi) kompilációnak tekintették.

Filozófiai szempontból a szautrántika hevesen támadta a szarvásztiváda „minden létezik” elméletét. A szautrántika radikális pillanatnyiság-tant (sz. kṣaṇavāda) hirdetett: a dharmák csupán egyetlen, végtelenül rövid pillanatig (sz. kṣaṇa) léteznek, majd azonnal meg is semmisülnek. De ha minden pillanatnyilag megsemmisül, hogyan marad fenn a személyiség folytonossága, és hogyan adódik át a karma? Ennek magyarázatára alkották meg a „magok” (sz. bīja) elméletét. Szerintük a cselekedetek lenyomatokat, szubtilis magokat hagynak a tudatfolyamban (sz. saṃtāna). Ezek a magok pillanatról pillanatra módosulva öröklődnek tovább, míg végül megfelelő körülmények között be nem érnek. Ez a „mag-elmélet” később óriási hatást gyakorolt a mahájána jógácsára (sz. yogācāra) iskola tudattár (sz. ālayavijñāna) koncepciójára.¹²

A pudgalaváda – a személyt hirdetők iskolája
A korai buddhizmus egyik legvitatottabb és legkülönlegesebb ága a pudgalaváda (sz. Pudgalavāda), vagy más néven a vátszíputríja (sz. Vātsīputrīya) iskola volt. A buddhizmus egyik fundamentális tanítása az éntelenség (p. anattā, sz. anātman), amely kimondja, hogy az ember csupán öt folyamatosan változó halmaz (p. khandha, sz. skandha) összessége, és nem létezik egy állandó, független lélek vagy önvaló. Ez az alaptanítás azonban komoly dogmatikai problémát vetett fel: ha nincs „én”, akkor ki vándorol életről életre, ki tapasztalja meg a karma gyümölcsét, és ki éri el a nirvánát?

A pudgalaváda ezen űr áthidalására bevezette a „személy” (sz. pudgala) fogalmát. A pudgala egy rendkívül finom entitás, amely elméletük szerint „sem nem azonos az öt halmazzal, sem nem különbözik tőlük”. A pudgala hordozza a karmikus terheket és vándorol a létesülések között. A többi buddhista iskola szinte egyöntetűen eretnekségnek kiáltotta ki ezt a nézetet, azzal vádolva a pudgalavádinokat, hogy burkoltan visszacsempészték a buddhizmusba a hindu lélek (sz. ātman) fogalmát.¹³ Ennek ellenére az iskola rendkívül népszerű volt, és az i. sz. első évezred közepén a buddhista szerzetesek jelentős része ehhez a hagyományhoz tartozott.

A mahászánghika és egyéb iskolák hatása
Bár a mahászánghika (sz. Mahāsāṃghika, A Nagy Gyülekezet) szintén a korai „hínajána” iskolák közé tartozott, tanításai egyértelműen előkészítették a talajt a mahájána számára. A mahászánghika egyik legfontosabb aliskolája, a lókóttaraváda (sz. Lokottaravāda) azt tanította, hogy a történelmi Buddha valójában egy világfeletti, transzcendens (sz. lokottara) lény volt. Szerintük a földi Gótama csupán egy mágikus illúzió, egy emanáció (sz. nirmāṇakāya) volt, amelyet a transzcendens Buddha hozott létre, hogy a világi lényekhez alkalmazkodva tanítson. Ez a dogmatikai eltolódás a Buddha megítélésében csökkentette a történelmi, emberi Buddha jelentőségét, és megágyazott a mahájána kozmikus Buddha-felfogásának.

Szintén kiemelendő a dharmaguptaka (sz. Dharmaguptaka) iskola, amely bár doktrinálisan közel állt a théravádához, rendkívüli hangsúlyt fektetett a sztúpák (sz. stūpa, ereklyetartó építmények) tiszteletére. A dharmaguptaka történelmi jelentősége abban áll, hogy az ő szerzetesi fegyelmi szabályzatuk (sz. Vinaya) terjedt el és vált egyeduralkodóvá Kínában, Koreában és Japánban, így a kelet-ázsiai mahájána szerzetesség a mai napig a dharmaguptaka vinaja vonalát viszi tovább.

4. A buddhista kánonok kialakulása: a páli és a szanszkrit hagyomány

A korai buddhista iskolák intézményesülésével párhuzamosan elengedhetetlen fázis volt a történelmi Buddha szóbeli tanításainak rendszerezése és írásba foglalása. Bár a különböző irányzatok önálló szöveggyűjteményeket állítottak össze, a rendszerezés logikájában mindannyian a „Hármas Kosár” (p. Tipiṭaka, sz. Tripiṭaka) archaikus modelljét követték. Ez a strukturális felosztás a Tan három fő pillérét tükrözte: a szerzetesi fegyelmet, a tanítóbeszédeket és a filozófiai analízist.¹⁴

A páli nyelvű kánon (Tipiṭaka)
A théraváda iskola által megőrzött páli nyelvű kánon felbecsülhetetlen értékű a buddhológia számára, ugyanis ez az egyetlen korai buddhista kánon, amely hiánytalanul, az eredeti indiai (indoárja) nyelvén maradt fenn. A páli nyelv valószínűleg egy közép-ind árja, nyugat-indiai dialektusokon alapuló mesterséges vallási hibrid nyelv volt, amelyet a korai Szangha a tanítások egységesítésére használt.¹⁵

A páli kánont évszázadokon át szigorú mnemotechnikai (emlékezetet segítő) módszerekkel, élőszóban hagyományozták. Írásba foglalására a hagyomány szerint az i. e. 1. században, Srí Lankán, az Aluvihára barlangkolostorban került sor (ezt gyakran negyedik zsinatként is emlegetik a théraváda hagyományban), amikor egy pusztító éhínség és a háborús helyzet azzal fenyegetett, hogy a szövegeket memorizáló szerzetesek meghalnak, és a Tan örökre elvész.

A Tipiṭaka három kosara a következő:

1. A Fegyelmi szabályzat kosara (p. Vinaya-piṭaka): a szerzetesek és szerzetesnők mindennapi életét, öltözködését, étkezését és a közösségi konfliktusok kezelését szabályozó kódex. Legfontosabb része a 227 (szerzetesnők esetében 311) alapszabályt tartalmazó Pátimókha (p. Pātimokkha, sz. Prātimokṣa).
2. A Tanítóbeszédek kosara (p. Sutta-piṭaka): a kánon legterjedelmesebb része, amely a Buddha és legfőbb tanítványainak diskurzusait tartalmazza. Öt nagy gyűjteményre (p. nikāya, sz. nikāya) oszlik: a Hosszú (p. Dīgha), a Közepes (p. Majjhima), a Csoportosított (p. Saṃyutta), a Számok szerinti (p. Aṅguttara) és a Rövid (p. Khuddaka) gyűjteményre. Ezek a szövegek fektetik le a buddhizmus etikai és doktrinális alapjait.
3. A Kiemelt eszmék kosara (p. Abhidhamma-piṭaka): későbbi, a szutták anyagát szigorú logikai, mélylélektani és fenomenológiai kategóriákba rendező skolasztikus gyűjtemény. Hét könyvből áll, amelyek nem narratív történeteket, hanem a tudatállapotok és a valóság végső összetevőinek száraz, tudományos igényű analízisét adják.

A szanszkrit nyelvű kánonok (Tripiṭaka) és az ágamák
A théravádával párhuzamosan Észak-Indiában, Közép-Ázsiában és a mai Afganisztán területén domináns iskolák – kiemelten a szarvásztiváda és a dharmaguptaka – saját kánonokat formáltak. Szövegeiket kezdetben helyi prakrit nyelveken (például gándhári nyelven) rögzítették, ám az i. sz. első évszázadokban fokozatosan áttértek a kor tudományos és presztízsnyelvére, a szanszkritra (létrehozva az úgynevezett buddhista hibrid szanszkritot).

A történelmi viszontagságok (az indiai buddhizmus intézményes hanyatlása és az iszlám hódítások) miatt e kánonok eredeti szanszkrit nyelvű változatai szinte teljesen elpusztultak. Csak a 20. század eleji közép-ázsiai expedíciók (például a Tarim-medencében), illetve a közelmúltbeli afgán leletek nyomán kerültek elő jelentősebb kézirattöredékek. Szerencsére e szövegek túlnyomó része teljes terjedelmében fennmaradt a rendkívül pontos ősi kínai és tibeti fordításoknak köszönhetően.

A szanszkrit kánonok felépítése megegyezik a páli kánonéval, de a Tanítóbeszédek kosarának részeit itt nem nikájáknak, hanem ágamáknak (sz. āgama) nevezik (Dírgha-ágama, Madhjama-ágama, Szamjukta-ágama, Ékottara-ágama, Ksudraka-ágama). A kínai kánonban megőrzött ágamák filológiai összehasonlítása a páli nikájákkal bizonyítja, hogy a különböző korai iskolák a doktrinális magot tekintve szinte teljesen azonos szöveghagyománnyal rendelkeztek. A drasztikus eltérés a harmadik kosárban, az Abhidharmában mutatkozik meg. A szarvásztiváda iskola hét Abhidharma-kötete teljesen más szerzőktől származik és eltérő filozófiai koncepciót tükröz, mint a páli verzió, jelezve a Szangha szellemi útjainak végleges szétválását.¹⁶

5. A posztkanonikus (kánonon kívüli) irodalom remekművei

A kánonok lezárása (a szövegek kanonizációja) után a buddhista irodalom nem állt meg a fejlődésben. Kialakult egy rendkívül gazdag kommentárirodalom (p. aṭṭhakathā), amely a kánon archaikus nyelvét és nehezen érthető fogalmait magyarázta, valamint megszülettek azok a független, szisztematikus értekezések, amelyek a mai napig meghatározzák a buddhista gondolkodást.

Milinda kérdései (p. Milindapañha)
Ez a páli nyelven fennmaradt, az i. e. 2. és az i. sz. 1. század között keletkezett dialógus a buddhista irodalom egyik legizgalmasabb átmeneti alkotása. A szöveg egy görög-baktriai uralkodó, Milinda király és egy kiváló képességű buddhista szerzetes, Nágaszéna hitvitáját rögzíti.¹⁷ A mű zsenialitása abban áll, hogy a hellenisztikus, racionális, logikát követelő nyugati gondolkodásmódot ütközteti az indiai, folyamatokban és éntelenségben gondolkodó buddhista bölcselettel. A kocsihasonlat – amely az egyéni lélek (én) illuzórikus voltát magyarázza a szekér alkatrészeinek analógiájával – a buddhológia egyik legtöbbet idézett passzusa.

A Megtisztulás Útja (p. Visuddhimagga)
Az i. sz. 5. században az indiai származású, Srí Lankán alkotó szerzetes, Buddhaghósza írta meg a théraváda buddhizmus legfontosabb kánonon kívüli művét. A Visuddhimagga egy gigantikus, enciklopédikus összefoglalója az addig létező összes théraváda kommentárnak. A mű a teljes buddhista spirituális utat három nagy stációra bontja: az Erény/Etika (p. sīla, sz. śīla), a Koncentráció/ Egyhegyűség (p. samādhi, sz. samādhi) és a Bölcsesség (p. paññā, sz. prajñā) kibontakoztatására. A mű olyan részletességgel tárgyalja a különböző meditációs objektumokat és technikákat, hogy a mai napig a théraváda meditáció legmagasabb szintű gyakorlati kézikönyvének számít.

Az Abhidharma Kincsesháza (sz. Abhidharmakośa)
A szanszkrit nyelvű skolasztika csúcsteljesítménye, amelyet Vaszubandhu alkotott meg az i. sz. 4. vagy 5. században. A mű a hatalmas terjedelmű szarvásztiváda Abhidharma tanításait sűríti zseniális, memorizálható versekbe (sz. kārikā), majd azokat egy prózai önkommentárral (sz. bhāṣya) látja el. Az érdekessége, hogy Vaszubandhu a prózai kommentárban sokszor a szautrántika iskola szemszögéből finoman, de határozottan megcáfolja a saját maga által leírt ortodox szarvásztiváda nézeteket. A mű mind a mai napig a tibeti és a kelet-ázsiai mahájána kolostori oktatás alapvető tankönyve a buddhista pszichológia és kozmológia megértéséhez.

---

Felhasznált Szakirodalom

• Conze, Edward (1993). A buddhizmus rövid története. (Ford.: Csongor Barnabás). Budapest: Akkord Kiadó.
• Cousins, Lance S. (1991). The „Five Points” and the Origins of the Buddhist Schools. In: The Buddhist Forum, Vol. II. London: SOAS.
• Gombrich, Richard F. (2006). Theravada Buddhism: A Social History from Ancient Benares to Modern Colombo. London/New York: Routledge.
• Harvey, Peter (2013). An Introduction to Buddhism: Teachings, History and Practices. 2nd ed., Cambridge: Cambridge University Press.
• Hirakawa, Akira (1990). A History of Indian Buddhism: From Sakyamuni to Early Mahayana. (Ford.: Paul Groner). Honolulu: University of Hawaii Press.
• Prebish, Charles S. (1973). A Review of Scholarship on the Buddhist Councils. Journal of Asian Studies, 33(2), 239-254.
• Skilton, Andrew (1997). A buddhizmus rövid története. Budapest: Corvina Kiadó.
• Warder, A. K. (2000). Indian Buddhism. 3rd ed., Delhi: Motilal Banarsidass.
• Williams, Paul (2000). Buddhist Thought: A Complete Introduction to the Indian Tradition. London/New York: Routledge.

Lábjegyzetek

1. A „jármű” (sz. yāna) metafora a buddhizmusban a szellemi utat, a spirituális gyakorlatok és tanítások azon rendszerét jelöli, amely a gyakorlót a nem tudás és a szenvedés partjáról a megvilágosodás „túlsó partjára” szállítja. ↩︎
2. A srávaka (hallgató, tanítvány) eredetileg a történelmi Buddha közvetlen, a tanításokat élőszóban hallgató tanítványait jelentette. A pratjékabuddha olyan spirituális úton járó személy, aki a buddhák megjelenése nélküli korszakokban, önerejéből éri el a megvilágosodást, de megszerzett tudását nem tanítja meg másoknak. ↩︎
3. Az arhat (szó szerint: „tiszteletre méltó” vagy „az ellenségeket [szenvedélyeket] elpusztító”) olyan személy, aki teljesen megszabadult a kötöttségektől (béklyóktól), és a jelenlegi élete végén nem születik újra, elérve a parinirvánát. ↩︎
4. A nikáják és ágamák a buddhista kánonban (sz. Tripiṭaka, azaz Hármas Kosár) a Tanítóbeszédek kosarának (sz. Sūtra-piṭaka) a tematikus és terjedelmi felosztásai. ↩︎
5. Az ókori Indiában az írásbeliség hiánya (vagy vallási célú mellőzése) miatt az egyetlen módja egy nagy terjedelmű tanítás pontos megőrzésének a közös, ritmikus kántálás volt. Ha a szerzetesek egy hatalmas csoportja egyszerre (kórusban) recitálta a szövegeket, az minimalizálta az egyéni emlékezeti hibák, a betoldások vagy a torzítások esélyét. ↩︎
6. Ánanda a hagyomány szerint kivételes memóriával rendelkezett. A buddhista tanítóbeszédek szinte mindegyike az „Így hallottam” (p. Évam mé szutam, sz. Evaṃ mayā śrutam) formulával kezdődik, amely arra a történelmi pillanatra utal, amikor Ánanda az első zsinaton felidézte, mit hallott közvetlenül a Buddhától. ↩︎
7. A másik kilenc engedmény kisebb fegyelmi lazításokat takart, például: étkezés a nap delelése (árnyékfordulás) után; só tárolása egy szarutokmányban későbbi fogyasztásra; a Szangha engedélye nélküli utazás a falvak között; vagy olyan rituálék megtartása, ahol a közösség nem volt hiánytalanul jelen. ↩︎
8. Mahádéva öt pontja (sz. pañcavastu) olyan teológiai felvetéseket tartalmazott, mint például: az arhatok is tapasztalhatnak éjszakai magömlést (kísértés álmukban); lehetnek még tudatlanságban bizonyos világi dolgokkal kapcsolatban; lehetnek kétségeik; és szükségük lehet mások szóbeli tanítására az úton. Ez dekonstruálta a megvilágosodottakról addig alkotott eszményi, hibátlan képet. ↩︎
9. A leghíresebb ilyen misszió (p. dhammadúta) Mahindáé, Asóka fiáé volt, aki elvitte a théraváda buddhizmust a mai Srí Lanka (akkor: Tambapanni) szigetére, amely a mai napig e hagyomány egyik legfontosabb fellegvára. ↩︎
10. A páli kánon három nagy egységből, azaz kosárból áll: a Fegyelmi szabályzat kosara (Vinaja-pitaka), a Tanítóbeszédek kosara (Szutta-pitaka) és a Kiemelt eszmék kosara (Abhidhamma-pitaka). ↩︎
11. A szarvásztiváda ontológia különbséget tett a dharmák „saját természete” (sz. svabhāva) és „működése” (sz. kāritra) között. Egy dharma (például a harag) saját természete a múltban, jelenben és jövőben is állandóan fennáll, de aktív működése, manifesztációja csak a jelen pillanatban valósul meg. Ezzel védték ki azt a vádat, hogy az állandóságot (sz. śāśvatavāda) hirdetnék. ↩︎
12. A jógácsára (vagy csittamátra, azaz „Csak-tudat”) a mahájána buddhizmus egyik fő filozófiai irányzata, amely szerint a külső, objektív valóság csupán a tudat kivetítése. A szautrántika mag-elmélete szolgáltatta a pszichológiai alapot ehhez a radikális idealizmushoz. ↩︎
13. A pudgalaváda érvelésének zsenialitása (és egyben a kritikák kereszttüze) a „kifejezhetetlenség” (sz. avaktavya) kategóriájában rejlett. Azzal, hogy a pudgala sem nem azonos a halmazokkal (mert akkor a halállal megsemmisülne), sem nem teljesen független tőlük (mert akkor egy örök, hindu típusú lélek lenne), egy paradox, harmadik kategóriát hoztak létre a metafizikai űr kitöltésére. ↩︎
14. A „kosár” (p. piṭaka, sz. piṭaka) kifejezés eredetileg fizikai tárolóeszközt jelentett. Az ókori Indiában a rögzített szövegeket pálmalevelekre karcolták, és a könnyebb rendszerezhetőség érdekében a témájuk szerint külön kosarakban gyűjtötték őket. ↩︎
15. A modern filológia bebizonyította, hogy a Buddha anyanyelve és a tanításokhoz használt dialektus leginkább a mágadhi (Mágadha állam nyelve) lehetett, míg a páli egy későbbi, szintetizált nyelv, amely megkönnyítette a tanítások terjedését a különböző nyelvjárásokat beszélő indiai régiók között. ↩︎
16. A kínai buddhista kánon (Taishō Tripiṭaka) azért bír felbecsülhetetlen jelentőséggel, mert a kínai fordítók (mint például a 7. századi Hszüan-cang) gigantikus munkájának köszönhetően az indiai anyaországban elpusztult ágamák és abhidharma-kötetek egy hatalmas, strukturált adatbázisban maradtak az utókorra. ↩︎
17. Milinda király azonos a történelmi I. Menandrosz (i. e. 165/155 – 130) indo-görög uralkodóval, aki Nagy Sándor egykori birodalmának keleti peremvidékén uralkodott. Érméin megjelent a buddhista tanok kereke (sz. dharmacakra), ami arra utal, hogy a király legalábbis szimpatizált a buddhizmussal, ha nem egyenesen fel is vette azt. ↩︎