2. A hínajána buddhizmus iskolái. A „hínajána” kifejezés jelentése és eredete; a buddhista zsinatok története; a théraváda, szarvásztiváda, szautrántika, pudgalaváda és egyéb hínajána iskolák; a páli és szanszkrit nyelvű kánonok; néhány posztkanonikus mű.
A „hínajána” (szanszkritul hīnayāna, azaz Kis Jármű vagy Alacsonyabbrendű Jármű) kifejezés eredetileg soha nem volt egyetlen korai buddhista iskola önelnevezése sem, a fogalom megértéséhez ezt történeti szempontból elengedhetetlen tisztázni. Ezt a polemikus és tudatosan lebecsülő kategóriát a később formálódó mahájána (Nagy Jármű) irányzat követői alkottak meg hozzávetőleg az i. e. 1. és az i. sz. 1. század között. Céljuk az volt, hogy a saját doktrinális és spirituális felsőbbrendűségüket hangsúlyozzák, valamint élesen elhatárolódjanak a konzervatívabb hagyományoktól. A mahájána bírálata szerint a korai iskolák követői (akiket hallgatóknak és önerejükből megvilágosodottaknak neveztek) túl szűkös, elégtelen és végső soron önző célt tűztek ki az egyéni megszabadulást jelentő arhatság elérésével. Ezzel szemben a mahájána a bódhiszattva-ideált hirdette, amelynek végső célja a teljes megvilágosodás elérése, megfogadva, hogy addig nem lépnek a nirvánába, amíg az összes érző lényt meg nem mentik a szenvedéstől. Mivel a „hínajána” kifejezés történelmileg pontatlan és pejoratív értékítéletet hordoz, a modern buddhológia tudatosan kerüli a használatát. Helyette a teljesen semleges „korai buddhista iskolák”, a „főáramú buddhizmus”, vagy az Akira Hirakawa által javasolt „nikája-buddhizmus” terminust alkalmazzák, amely arra a filológiai tényre utal, hogy ezek az iskolák saját kánonjuk rögzített szöveggyűjteményeire (nikájákra vagy ágamákra) alapozták tanaikat.
A történelmi Buddha halála (parinirvána) után a szerzetesi közösség (Szangha) a tanítások tisztázására és megőrzésére többször is zsinatokat hívott össze, amelyeket az eredeti terminológia szangítinek (együtt éneklésnek) nevezett. Az első zsinatot a hagyomány szerint közvetlenül a Buddha halála után tartották Rádzsagahában, ahol a fegyelmi szabályokat (Vinaja) Upáli, a tanítóbeszédeket pedig Ánanda recitálta. Bár valamilyen emlékezet-felfrissítő gyűlés lezajlott, a kanonikus szövegek azonnali rögzítését a modern kutatás idealizált visszavetítésnek tartja. A második zsinatra száz évvel később Vészáliban került sor egy fegyelmi vita (vinaja-vita) nyomán. A konfliktust az okozta, hogy a keleti szerzetesek tíz engedményt vezettek be a mindennapi gyakorlatban, köztük a pénz (arany és ezüst) elfogadását, amit a szigorúbb közösség törvénytelennek minősített. A buddhista közösség első nagy intézményes szakadása (bheda) azonban nem ekkor, hanem egy későbbi pátaliputtai gyűlésen következett be, ahol az Idősek (szthavira) és a többséget alkotó Nagy Gyülekezet (mahászánghika) útjai végleg szétváltak. A harmadik zsinat eseménye és történetisége kettős. A théraváda narratíva szerint Asóka császár hívta össze az i. e. 3. században Pátaliputtában a Szangha megtisztítása és az Abhidhamma rögzítése céljából. Az északi, szarvásztiváda hagyomány viszont nem ismeri el ezt, és egy Kasmírban, Kaniska király által támogatott későbbi eseményt tart a maga harmadik zsinatjának, ahol az ortodox ág, a vaibhásika a Nagy Magyarázat (Mahávibhásá) című enciklopédiát összeállította.
A szakadásokat követően létrejött korai iskolák egyetértettek a Buddha alaptanításaiban, de mély ontológiai és pszichológiai vitákat folytattak. A théraváda (Az Idősek Tanítása) az egyetlen napjainkban is létező korai iskola, amely az ősi vibhaddzsaváda (megkülönböztetés tanítása) irányzatból ered, és a páli kánonra támaszkodik. Fenomenológiai megközelítésük állítja, hogy kizárólag a jelen pillanat jelenségei (dharmái) léteznek valóságosan. A szarvásztiváda („minden létezik” iskolája) Északnyugat-Indiában évszázadokon át rendkívül befolyásos volt. Nevük legfontosabb ontológiai tételükre utal: a dharmák a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt, valóságosan léteznek, és szerintük csak így magyarázható a karma jövőbeli gyümölcse. A szautrántika irányzat a szarvásztivádából vált ki, mivel merev dogmatizmusnak tartották nézeteiket, és csak a Tanítóbeszédek kosarát fogadták el. Radikális pillanatnyiság-tant vallottak, és a személyiség folytonosságát, illetve a karma továbbadását a tudatfolyamban öröklődő finom „magok” (bídzsa) elméletével magyarázták. A pudgalaváda iskola a buddhizmus fundamentális éntelenség tanából adódó metafizikai űr áthidalására megalkotta a „személy” (pudgala) koncepcióját. Bár a többi iskola eretnekséggel vádolta őket a hindu lélek visszacsempészése miatt, a karmát hordozó entitás tana rendkívül népszerű volt. A mahászánghika aliskolája, a lókóttaraváda a történelmi Buddhát csupán egy transzcendens lény földi emanációjának tartotta, ami devalválta a történelmi Buddhát és megágyazott a mahájána felfogásának. Szintén említést érdemel a dharmaguptaka iskola, amelynek vinaja vonalát a mai napig követi a kelet-ázsiai mahájána szerzetesség.
A buddhista tanítások rendszerezése a „Hármas Kosár” (Tipitaka vagy Tripitaka) modelljét követte. Ez a Fegyelmi szabályzat (Vinaja-pitaka), a Tanítóbeszédek (Szutta-pitaka) és a Kiemelt eszmék / Filozófiai rendszerezés (Abhidhamma-pitaka) kosaraiból állt. A théraváda iskola által megőrzött páli nyelvű kánon az egyetlen, amely hiánytalanul ránk maradt egy nyugat-indiai dialektusokon alapuló mesterséges hibrid nyelven. Élőszóbeli hagyományozás után a pusztító éhínség miatt az i. e. 1. században Srí Lankán foglalták írásba. Kosarai közül a fegyelmi rész tartalmazza a Pátimókha 227 alapszabályát, míg a tanítóbeszédek öt nagy gyűjteménybe (nikája) rendezve fektetik le az alapokat. Az északi területek iskolái (mint a szarvásztiváda és a dharmaguptaka) ezzel párhuzamosan szanszkrit nyelvű kánonokat alkottak. Eredeti szanszkrit szövegeik nagy része sajnos elpusztult, és elsősorban rendkívül pontos kínai, illetve tibeti fordításokban maradtak fenn. E kánonok tanítóbeszédei (az ágamák) tartalmukban szinte azonosak a páli verzióval, azonban a harmadik kosaruk (az Abhidharma) gyökeresen eltérő, saját filozófiai koncepciót tükröz.
A kánonok lezárása (kanonizáció) után a buddhista irodalom gazdag kommentárirodalommal és független, szisztematikus posztkanonikus értekezésekkel bővült. A Milinda kérdései egy i. e. 2. és i. sz. 1. század között keletkezett átmeneti alkotás, amely egy görög-baktriai uralkodó és Nágaszéna szerzetes hitvitáját rögzíti. A dialógus bravúrosan ütközteti a hellenisztikus racionalitást az indiai buddhista bölcselettel, melynek leghíresebb pontja az én illuzórikus voltát magyarázó kocsihasonlat. Az i. sz. 5. században Srí Lankán alkotó Buddhaghósza írta meg A Megtisztulás Útja (Viszuddhimagga) című gigantikus enciklopédiát. Ez a mű a spirituális utat három stációra (Erény, Koncentráció, Bölcsesség) bontja, és a théraváda meditáció mindmáig legfőbb gyakorlati kézikönyve. Szintén a skolasztika csúcsteljesítménye az Abhidharma Kincsesháza (Abhidharmakósa), amelyet Vaszubandhu alkotott meg szanszkrit nyelven. A zseniálisan memorizálható versekbe sűrített szarvásztiváda tanításokat a szerző saját prózai önkommentárjában a szautrántika nézőpontjából finoman meg is cáfolja, s e mű napjainkig a kelet-ázsiai kolostori oktatás alappillére maradt.