5. A buddhista meditációk. A meditáció két alaptípusa: szamatha/samatha és vipasszaná/vipasjaná; szatipatthána, szamádhi, dzshána/dhjána, bhávaná; a théraváda gyakorlatai; a mahájána meditációk; a vadzsrajána módszerei.
A buddhista meditáció eredeti jelentését a páli és szanszkrit bhávaná fogalma adja vissza, amely művelést, fejlesztést vagy létrehozást jelent, és egy aktív, tudatos pszichológiai átnevelési folyamatot takar a felszínes ellazulás helyett. A történelmi Buddha tanításai alapján a tudat felszabadítása egy kettős, de egymást kiegészítő folyamatra épül: a szamathára és a vipasszanára. A szamatha a nyugalom és elcsendesedés útja, amelynek célja a tudat szétszórtságának megszüntetése és a tökéletes egyhegyűség (ékaggatá) elérése. A gyakorló egyetlen fókuszpontra, például a légzésre (ánápánaszati) vagy egy vizuális korongra koncentrál, kitartóan visszaterelve a csapongó elmét. A koncentráció révén a meditáló felfüggeszti az öt akadályt – az érzéki vágyat, a rosszindulatot, a tompaságot, a nyugtalanságot és a kételyt –, aminek révén a tudat beléphet az elmélyedések (dzshánák) módosult állapotába. Bár a dzshánákat mély elragadtatás és boldogság jellemzi, a buddhista ismeretelmélet szerint önmagukban nem hoznak megvilágosodást, mivel csak elfojtják a szenvedés gyökerét, de a fogalmi valóság szintjén operálnak. A szamatha így nem végcél, hanem a tudat élesre fent eszköze.
A kognitív áttörést a vipasszaná (belátás) hozza el, amely a dolgok tisztán látását jelenti a maguk valóságában, és amely a Buddha egyedi hozzájárulása az indiai szellemi hagyományhoz. Míg a szamatha egy pontra rögzíti a tudatot, a vipasszaná kiterjeszti azt, ítélkezésmentes éberséggel és világos megértéssel működve. A módszertani keretet a Szatipatthána (az éberség alapjai) biztosítja, ami a test, az érzések, a tudatállapotok és a tudattartalmak folyamatos megfigyelését jelenti. A meditáló ekkor a fogalmi valóságból átlép a végső valóság tapasztalásába, felismerve, hogy az önállónak hitt én csupán feltételektől függő halmazok személytelen folyamata. A cél a létezés három egyetemes ismérvének – a múlandóságnak (aniccsa), a szenvedésnek (dukkha) és az éntelenségnek (anattá) – a felismerése, amely végleg elvágja a nemtudás láncolatát. A szamathát és a vipasszanát a hagyomány a madár két szárnyához hasonlítja, amelyeket együtt kell alkalmazni, bár a modern théraváda irányzatokban létezik a száraz belátás útja is, amely a mély elmélyedések helyett a pillanatnyi koncentrációra épít.
A buddhista pszichológia ezen folyamatokat precíz alapfogalmakkal írja le: a bhávaná (szellemi művelés) olyan aktív tréning, amely egyaránt magában foglalja a tudat művelését (citta-bhávaná, azaz szamatha) és a bölcsesség művelését (pannyá-bhávaná, azaz vipasszaná). A szatipatthána négy területe alkotja azt a fundamentumot, amelyet a Buddha a nirvána megvalósításához vezető egyenes útnak nevezett. Ezt támogatja a szamádhi (koncentráció), amelynek három szintje a pillanatnyi, a küszöb- és a teljes elmélyedés (appaná-szamádhi). A teljes elmélyedés azonos a dzshánákkal, amelyek forma-világbeliek és forma nélküliek is lehetnek. A forma-világbeli dzshánák négy fokozata során a gyakorló fokozatosan elhagyja a diszkurzív gondolkodást, majd a felkavaró extatikus elragadtatást is. A negyedik szinten a boldogság és a fájdalom is megszűnik, s a tudat belép a teljesen tiszta, áthatolhatatlan egykedvűség és éberség állapotába. Bármilyen fenségesek is ezek a meditatív elmélyedések, lételméleti szempontból csupán ugródeszkát jelentenek a belátás kifejlesztéséhez, amely nélkül a végső megszabadulás elérhetetlen.
A théraváda iskola klasszikus kolostori útja Buddhaghósza Viszuddhimagga című enciklopédiájára épül, amely negyven meditációs tárgyat használ a szamatha eléréséhez. Ezek között szerepel a minden érző lényre kiterjesztett szerető kedvesség (mettá-bhávaná) is. A modern burmai mozgalmak, mint a világiak által is gyakorolt Mahászi-módszer, a mentális címkézésre és a hasfal mozgásának figyelésére fókuszálnak a mély dzshánák felépítése nélkül. Ezzel szemben a Thai Erdei Hagyomány a szamatha és a vipasszaná szorosabb integrációját tanítja. A mahájána buddhizmus térnyerésével a meditáció motivációja az egyéni megszabadulásról a minden lény megmentését célzó bódhicsittára helyeződött át. A kelet-ázsiai cs’an és a japán zen a tudat természetének közvetlen megtapasztalására törekszik: a szótó zenben a csak ülés (sikantaza) során a gyakorló az üres tudatban pihen, míg a rinzai zen a paradox kóanok segítségével kényszeríti ki a fogalmi gondolkodás meghaladását. A Tiszta Föld iskola a nembucu vokális meditációját alkalmazza, ahol Amitábha Buddha nevének recitálása a saját erő helyett a Másik Erejébe vetett hitre támaszkodva hoz létre egyhegyűséget.
A vadzsrajána buddhizmus radikális módszertana arra épül, hogy a megvilágosodás a jelen pillanat valósága, így a rendszer a gyümölcsöt használja útként. Az intenzív, százezer ismétlésből álló előkészítő gyakorlatok (ngöndro) elvégzése után a legfontosabb praxis az istenség-jóga (yidam jóga). Létrehozó szakaszában a gyakorló irányított vizualizációval felépíti a meditációs istenséget, lecserélve tisztátalan valóságérzékelését a megvilágosodott tiszta látásra. A beteljesítő szakaszban a vizualizációt az ürességben oldja fel, és a finomfizikai test belső energiáival (prána, csakrák) kezd dolgozni, aminek legismertebb példája a belső hőt generáló tummó jóga. A tibeti hagyomány abszolút csúcsát a forma nélküli, radikálisan non-duális gyakorlatok alkotják, mint a nyingma iskola dzogcsen és a kagyü iskola mahámudrá meditációi. Ezeken a legfelsőbb szinteken már nincs sem szamatha, sem vipasszaná, nincsenek vizualizációk vagy átalakítandó szenvedélyek; a meditáló egyszerűen csak megpihen a tudat eredendő, feltételekhez nem kötött, tiszta és ragyogó természetében.