Két és fél évezred, valamint egy hatalmas paradigmabeli szakadék választja el egymástól az ókori India szellemi közegéből megszülető buddhizmust és a huszonegyedik századi, modern diskurzusokból formálódó efilizmust. Míg a Buddha tanítása a keleti kontemplatív hagyományokból és a belső útkeresés tapasztalataiból táplálkozik, addig az efilizmus – amely a biológiai élet angol megnevezésének (life) megfordításából kapta a nevét – a szekuláris materializmus, az evolúcióbiológia és a negatív utilitarizmus talaján áll. Bár a két gondolatrendszer kiindulópontja és metafizikai háttere merőben eltérő, a létezésben feszülő fájdalomra adott érzékeny reakciójuk megdöbbentő párhuzamokat mutat.
Közös vonásuk, hogy határozottan elutasítják a világot önmagában véve harmonikusnak vagy eleve jónak beállító, naivan életigenlő narratívákat. A létezés elemzése során mindkét filozófia a szenvedést azonosítja központi, megoldandó problémaként. Az efilizmus megközelítése szerint a DNS-alapú biológiai létbe strukturálisan bele van kódolva a fájdalom és a kiszolgáltatottság. A buddhizmus hasonló pontossággal írja le a kondicionált lét, a létforgatag szenvedéssel teli természetét, ám egy nagyon fontos árnyalattal. A tanítás szerint a szenvedés nem a létezés megváltoztathatatlan alaptulajdonsága, hanem egy okoktól függő állapot, amely a tudat átalakításával, a fizikai forma felszámolása nélkül is megszüntethető.
A két rendszer a szenvedés minimalizálását teszi meg legfőbb etikai céllá, és ezt az oltalmat kivétel nélkül minden érző lényre kiterjeszti. A kortárs antinatalizmus és a vegán etika az emberi fajon túlmutatva már rávilágított az állatok szaporításának és kihasználásának morális aggályaira, hangsúlyozva a megelőzés fontosságát. Az efilizmus ezt a gondolatot egy makroszintű konklúzióig viszi. Nem csupán az ember által okozott ipari fájdalmat vizsgálja, hanem magát az evolúciós rendszert, a ragadozó-préda dinamikára épülő vadont is egy vak, kegyetlen gépezetnek tekinti, amelynek puszta fenntartása etikai szempontból tarthatatlan.
Ez a természeti folyamatokra irányuló fókusz mutatja meg a legélesebben a két irányzat közötti feszültséget. A buddhista kozmológiában az állati létbirodalom a mély tudatlanság állapota, ahol a létezést szinte kizárólag a vak túlélési ösztönök vezérlik. Bár a vadonban újratermelődő fizikai fájdalom a külső szemlélő számára céltalannak tűnhet, a buddhizmus olvasatában ez nem valamiféle rendszerhiba, hanem a szamszára karmikus működési rendjének, a függő keletkezésnek tényszerű valósága. A tanítás szerint itt nem egy változatlan, örök lényegiség bolyong életről életre, hanem az ok-okozati törvényszerűségek láncolata tartja mozgásban a folyamatos újralétesülést. Amikor azonban az efilizmus szekuláris elemzése kiveszi a képletből ezt a karmikus folytonosságot, a rendszerben kizárólag a nyers, biológiai szenvedés marad. Ebből a világi szemszögből nézve az élet folyamatának leállítása elsőre talán logikus lépésnek tűnhet, ám valójában egy egyoldalú filozófiai beavatkozást rejt magában. Az efilizmus ugyanis felülbírálja azt a tényt, hogy az ösztönlények – a fizikai fájdalom és a szellemi kiút közvetlen hiánya ellenére is – minden erejükkel az életet választják, és küzdenek a fennmaradásért. Az efilizmus pozíciója paternalista. Nem bízza a választás lehetőségét az ösztönöktől elvakult lényekre sem a saját életüket, sem a további utódnemzést illetően, s szándéka szerint ezzel veszi elejét a további szenvedés létrejöttének.
A megoldási javaslatok terén azonban az utak élesen elválnak egymástól. Az efilizmus szigorúan materialista: a szenvedés forrását a fizikumban, a vakon replikálódó genetikában és a fájdalmat közvetítő idegrendszerben látja. Ebből a nézőpontból az következik, hogy a fájdalom egyetlen biztos ellenszere a tapasztaló alany hiánya. Az irányzat ideális végcélja így a földi élővilág békés kihalása, egy olyan globális beavatkozás, amely lezárná az evolúció történetét. Fontos rögzíteni, hogy ez a törekvés nem egy rosszindulatú, nihilista pusztítási vágyból fakad. Számukra a megsemmisülés nem a cél, hanem egy steril, garantáltan fájdalommentes eszköz a szenvedés felszámolása iránti kompromisszummentes könyörület szolgálatában.
Mivel a bioszféra elméleti leállítása a valóságban kivitelezhetetlen utópia, az efilizmus a mindennapi gyakorlatban kénytelen a reális lehetőségekre szorítkozni. Itt ér össze a klasszikus antinatalizmus prevenciós módszereivel, elsősorban a fogamzásgátlás elősegítésével. A konkrét társadalmi cselekvés terén pedig leginkább az abortusz és az eutanázia támogatásában nyilvánul meg. Ebből a racionális, utilitarista nézőpontból az abortusz egy végső menedék, amellyel megakadályozható, hogy egy kifejlődő idegrendszer bekerüljön a világ szenvedés-hálózatába, az eutanázia pedig egy elidegeníthetetlen jog a békés távozásra azok számára, akiknek a létezés elviselhetetlenné vált.
A buddhista filozófia és a függő keletkezés logikája szerint azonban az érzékelés fizikai kikapcsolása, mint eszköz, rejtett csapdákat hordoz. Mivel a buddhizmus az ok-okozati láncolatok folyamatosságát tanítja, a fizikai test halálával a karmikus láncolat nem szakad meg. A biológiai alany elpusztítása – legyen az abortusz, eutanázia vagy akár egy elméleti globális kihalás – nem szünteti meg azokat a mélyebb, tudati okokat, amelyek a kondicionált lét újratermelődését hajtják. A buddhista analízis alapján a fizikai forma eltörlése csupán ideiglenes, tüneti kezelés marad, amely a probléma gyökerét érintetlenül hagyja.
Ez az eltérés a pszichológiai mozgatórugók szintjén is tisztán megmutatkozik. Bár az efilizmus szándéka mögött vitathatatlanul az empatikus könyörület áll, a buddhizmus rámutat, hogy a nemlét mint megoldás a létezés elutasítására, az averzióra épül. A puszta eltűnéstől várt megváltás a buddhista lélektan szerint a megsemmisülés utáni sóvárgás kategóriájába esik. A kontemplatív megfigyelések alapján ez a fajta elutasító ragaszkodás paradox módon ugyanúgy a létforgataghoz láncolja a tudati folyamatokat, mint a túlzott életigenlés, így végső soron megakadályozza a valódi felszabadulást.
Összegezve, az efilizmus és a buddhizmus két koherens, a saját premisszáiból logikusan építkező válaszkísérlet a világban tapasztalható fájdalomra. Az efilizmus a materialista világképből és az empátiából kiindulva az élet biológiai alanyának megsemmisülésen alapuló leállításában látja az etikus végpontot, még ha ez az állatok elemi életakaratának önkényes felülbírálását is jelenti. A buddhizmus ezzel szemben befelé fordul, és rámutat, hogy a megoldás nem az érzékelés fizikai kikapcsolásában, hanem a tudatosság felébresztésében rejlik. Az éberség és a belátás gyakorlásával egy olyan utat kínál, amely képessé tesz arra, hogy a létezés formai megszüntetése nélkül, a belső okok meghaladása révén valósulhasson meg a mély és végleges szenvedésmentes állapot.
