Mahájána: bódhiszattva – a 3 bódhicsitta ösvénye: szándék-bódhicsitta, a négy mérhetetlen; bódhicsitta a cselekvésben: a páramiták ösvénye, upája (karuná) és pradnyá, hit és tudás, erény és tudásfelhalmozás; végső bódhicsitta: két üresség; a megvalósítás szintjei: a bhúmik; a két nirvána; a Tiszta Földek, a Három Test.
A mahájána ösvény radikális kognitív és ontológiai paradigmaváltást jelent a korábbi, személyes megszabadulást célzó megközelítésekhez képest. Célja a tökéletes, mindentudó buddhaság (szamjak-szambódhi) elérése az összes érző lény megszabadítása érdekében. Ennek megvalósítója a bódhiszattva, akit a felébredés egyetemes, altruista szándéka (bódhicsitta) vezérel. Bár a gyakorló átlátja a létforgatag üresség-természetét (súnjatá), mérhetetlen együttérzése (karuná) miatt tudatosan a szamszárában marad, amíg egyetlen szenvedő lény is létezik. A bódhicsitta a tudat intencionális struktúrájának végleges átalakulását jelenti, amely a dogmatika szerint három, egymásra épülő kognitív fázisra bontható.
A szándék és a négy mérhetetlen
Az első fázis a szándék-bódhicsitta (pranidhána), amely egy mély, elvi elköteleződés és megmásíthatatlan fogadalom a buddhaság elérésére. Ez még a fogalmi gondolkodás talaján áll, és ahhoz hasonlítható, mint amikor egy utazóban megszületik az eltökélt vágy a cél elérésére. Hogy a tudat ne zuhanjon vissza az én-központú, szűk ragaszkodásba, a bódhiszattva-jelölt a négy mérhetetlen altruista mentális tényezővel stabilizálja ezt a szándékot:
- Szerető kedvesség (maitrí): aktív, jóakaró kognitív fókusz, amely minden lény boldogságát kívánja. Távoli ellensége a harag (dvésa), közeli ellensége pedig a birtokló világi ragaszkodás (rága).
- Együttérzés: a szenvedéstől és annak okaitól való megszabadítás intellektuális és szívbéli kívánsága. Távoli ellensége a kegyetlenség (vihimszá), közeli ellensége a passzív, leereszkedő szánalom.
- Együtt érző öröm (muditá): irigységtől mentes, empatikus öröm mások sikere felett, amely lebontja az elkülönültség illúzióját. Távoli ellensége az irigység (írsjá), közeli ellensége a képmutató izgatottság.
- Egykedvűség (upeksá): kristálytiszta, egyensúlyban lévő tudatállapot, amely felismeri a lények egyenlőségét, mentes a vonzódástól és taszítástól. Távoli ellensége a részrehajlás, közeli ellensége a tompa apátia. Az egykedvűség kiegyenlítő ereje révén az együttérzés minden lényre kiterjed, így a szándék sziklaszilárd fogadalomként tud rögzülni.
A cselekvés és a tökéletességek
A második fázis a cselekvés-bódhicsitta (praszthána), amikor az elvi szándék aktív, fizikai és mentális tettekké formálódik a szamszára szövetében. Ennek keretrendszerét a hat tökéletesség (páramitá) adja, amelyeket a „hármas tisztaság” kognitív transzformációjával kell végezni: mentesen a szubjektum, az objektum és maga a cselekvés önálló létezésébe vetett hittől.
- Adakozás (dána): az anyagi javak, a tanítás és a védelem feltétel nélküli megosztása.
- Erkölcs (síla): a káros tettek kerülése és az erények aktív halmozása, amely az együttérzés nevében felülírhatja a puszta formális szabálykövetést.
- Türelem (ksánti): a tudat megingathatatlansága a nehézségek és a radikális igazságok befogadása során.
- Törekvés (vírja): dinamikus, örömteli kitartás mások megsegítésében.
- Elmélyedés (dhjána): a mentális folyamatok uralása és egyhegyű fókuszálása.
- Bölcsesség (pradnyá): az üresség közvetlen belátása, amely transzcendenssé, a buddhaság felé mutatóvá teszi az első öt gyakorlatot. A megvalósítás két elválaszthatatlan kognitív funkcióra, „két szárnyra” épül: a dinamikus, együttérző módszerre (upája) és a bölcsességre. Módszer nélkül a bölcsesség steril elszigeteltségbe vezet, bölcsesség nélkül a módszer pedig szamszárikus megkötözöttséget eredményez. E kettő együttes működtetése hozza létre a két felhalmozást (szambhára-dvaja). Az erényfelhalmozás (punja) az altruista cselekedetekből, míg a tudásfelhalmozás (dnyána) a bölcsességből származik.
A végső bódhicsitta és a fejlődés szintjei
A harmadik fázis a végső bódhicsitta (paramártha), amely a valóság üresség-természetének fogalmaktól mentes (nirvikalpa), non-duális megragadása. Ez két specifikus kognitív gát ledöntését igényli a két éntelenség belátásán keresztül:
- A személy éntelensége (pudgala-nairátmja): annak belátása, hogy az „én” csupán az öt halmaz (szkandha) feltételektől függő, mulandó interakciója. Ez elpusztítja az érzelmi akadályokat és leállítja a karmagenerálást.
- A jelenségek éntelensége (dharma-nairátmja): a felismerés, hogy minden jelenség üres a veleszületett, független létezéstől (szvabháva), és kizárólag a függő keletkezés (pratítja-szamutpáda) hálózatában létezik. Ennek megtapasztalása lebontja a megismerési akadályokat (dnyéjávarana), képessé téve a tudatot a torzításmentes mindentudásra. A tudatfejlődés tíz szinten (bhúmi) megy végbe. Az első szinten (Tökéletes öröm) a gyakorló először tapasztalja meg az ürességet, és végérvényesen belép a Buddha családjába. A második és ötödik szint között a gyakorló finomítja a tökéletességeket és kiégeti az érzelmi akadályokat. A hatodik szinten válik tökéletessé a bölcsesség páramitája, ahol a szamszárikus tudatműködés leáll. A hetedik szinten a módszer válik teljessé, képessé téve a gyakorlót a szamszárikus formák tiszta magára öltésére. A nyolcadik szinten a dualista észlelés teljesen megsemmisül, a cselekvés erőfeszítés nélkülivé válik. A kilencedik szint a valóság tökéletes elemzését hozza el, míg a tizedik szint végén a tudat utolsó rezdülése is mindentudóvá válik, és a gyakorló átlépi a buddhaság küszöbét.
Az ösvény gyümölcse
A mahájána célja nem a létforgatagból való statikus kilépés, hanem a nem-megállapodott nirvána (apratisthita-nirvána) elérése. A tökéletes bölcsesség megakadályozza a szamszárába való visszazuhanást, míg a mérhetetlen együttérzés gátolja a statikus nirvánába való visszavonulást. A felébredt entitás gigantikus erényfelhalmozása egy Tiszta Földet vagy Buddha-mezőt (buddha-ksétra) hoz létre. Ez nem egy fizikai hely, hanem a tudat és a környezet tökéletesen tiszta mátrixa, ahová az adott buddhával karmikus kapcsolatban álló lények inkarnálódhatnak, hogy zavartalanul gyakorolhassanak. E folyamatok ontológiai eredménye a Három Test (Trikája) rendszere, amely a buddhaság megnyilvánulási formáit strukturálja:
- Igazság-test (Dharmakája): a tudásfelhalmozás végső gyümölcse, a valóság forma nélküli, elpusztíthatatlan és kondicionálatlan természete, a mindentudás személytelen alapja.
- Gyönyör-test (Szambhógakája): az erényfelhalmozás finomanyagi gyümölcse, amely tökéletes formában a Tiszta Földeken jelenik meg a magas szintű bódhiszattvák tanítására.
- Kivetülés-test (Nirmánakája): a történelmi dimenzióba aláereszkedő, látszólag biológiai emanáció (mint a történelmi Buddha), amely pedagógiai eszközként a hétköznapi lények inspirálására és megmentésére szolgál.