A Yongey Mingyur rinpócsét EEG-hálóval a fején ábrázoló felvétel a huszonegyedik századi tudománytörténet és a kontemplatív idegtudomány egyik legmeghatározóbb vizuális dokumentuma. A tudománytörténeti adatok és a korai orvosi publikációk egybevetése ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy a meditáció elektroencefalográfiás (EEG) vizsgálatának kronológiája évtizedekkel korábbra nyúlik vissza. Az egyetemi szintű szakirodalom rögzíti azokat az úttörő kísérleteket, amelyeket például Akira Kasamatsu és Tomio Hirai végeztek japán zen szerzeteseken a hatvanas évek közepén, vagy B. K. Anand kutatásait indiai jógik bevonásával 1961-ben. Még Richard Davidson professzor wisconsini laboratóriumának falai között sem Mingyur rinpócse volt a legelső buddhista alany, hiszen a francia származású szerzetes és tudós, Matthieu Ricard már a kétezres évek legelején részt vett a hasonló mérésekben. A felvétel páratlan ismertségének és globális elterjedésének titka így nem a szigorú értelemben vett elsőségben, hanem a tökéletes ikonográfiai időzítésben és az elemi erejű vizuális kontrasztban rejlik.
A 2002-ben rögzített kép egy olyan történelmi pillanatban született, amikor Őszentsége, a Dalai Láma és a Mind & Life Institute kezdeményezésére megkezdődött a keleti meditációs gyakorlatok szigorú, nyugati neurobiológiai és képalkotó eszközökkel (fMRI, EEG) történő vizsgálata. A helyszín a University of Wisconsin-Madison Waisman Laboratóriuma volt, amelyet a terület úttörője, Richard Davidson professzor vezetett. Az akkori orvosi paradigma még javában vitatta a felnőttkori neuroplaszticitás – az agy szerkezeti és funkcionális változási képességének – mértékét. A felvételen a mélyvörös, évezredes hagyományokat tükröző tibeti szerzetesi köntös és a koponyát beborító, kétszázötvenhat elektródából álló futurisztikus Geodesic szenzorháló drámai kettőssége egyetlen képkockába sűrítette a keleti, első személyű belső tapasztalás és a nyugati, harmadik személyű objektív méréstechnika fizikai fúzióját.
A képhez szorosan kapcsolódó laboratóriumi események csak tovább erősítették a fotó jelentőségét. Amikor a kutatók arra kérték a rinpócsét, hogy generáljon feltétel nélküli együttérzést, az EEG-készülék mutatói a neurológiai szakirodalom addigi határait feszegető, sosem látott mértékű szinkronizált gamma-hullámú aktivitást rögzítettek. A laboratórium munkatársai először azt hitték, maga a mérőberendezés hibásodott meg. A modern idegtudományi szakirodalom – köztük Antoine Lutz és Richard Davidson később megjelent, szigorú módszertani alapokon nyugvó, a PNAS (Proceedings of the National Academy of Sciences) folyóiratban publikált tanulmányai – ma már történelmi mérföldkőként kezeli ezeket a méréseket. A kutatási adatok hitelt érdemlően bizonyították, hogy a több tízezer órányi meditációs tapasztalattal rendelkező mesterek agyának bal prefrontális kérgében mérhető, rendkívüli mértékű strukturális és funkcionális változások mentek végbe.
A szigorú eredmények publikálását követően ez a vizuális dokumentum önálló életre kelt. Bár a képet a laboratórium kutatócsoportja készítette, és sosem nyert világi sajtófotó-díjakat, egycsapásra a globális „mindfulness forradalom” szimbólumává vált. Tudományos magazinok hasábjain, könyvborítókon és egyetemi előadótermek kivetítőin legitimálta a meditációt, lebontva a nyugati akadémiai szkepticizmus falait. A fotó azáltal írt történelmet, hogy vizuálisan tette egyértelművé: a tudat formálása objektíven mérhető neurobiológiai tény.
Az azóta eltelt évtizedekben mind a fotó alanya, mind az általa felgyorsított tudományos ágazat hatalmas fejlődésen ment keresztül. A kontemplatív idegtudomány ma már önálló, nemzetközileg elismert kutatási terület, a tudatos jelenlétre épülő kognitív terápiák pedig a klinikai pszichológia standard eszközeivé léptek elő. Yongey Mingyur rinpócse, miután a sajtó a laboreredmények alapján a „világ legboldogabb embere” címkével látta el, nem dőlt hátra a hírnév kényelmében. Megírta Az öröm elérésének titka című bestsellert, majd 2011-ben radikális lépésre szánta el magát: egy éjszaka titokban elhagyta a saját kolostorát, és négy és fél éven át nincstelen, vándorló jógiként élt az indiai és nepáli hegyekben. Ezzel a szélsőséges lemondással a halálközeli élményeket is megtapasztalva a gyakorlatban is próbára tette elméjét a laboratórium védett és kiszámítható falain kívül. A fotó és az alanyának későbbi története így együttesen bizonyítják, hogy a mentális állapotok modern klinikai mérése és a legősibb tradíciók szerinti megélése tökéletesen megfér egymás mellett.