4. A vadzsrajána buddhizmus iskolái. A „tantrajána” és „vadzsrajána” kifejezések jelentése; a vadzsrajána buddhizmus eredete; mahásziddhák, a legfontosabb tantrikus szövegek; a kínai, japán és tibeti vadzsrajána iskolák – pl. csen-jen, shin-gon, nyingmapa, szakjapa, kagyüpa, gelugpa – és azok főbb képviselői.
A buddhizmus történeti fejlődésének harmadik, utolsó nagy paradigmaváltása az észak-indiai vadzsrajána vagy tantrajána kialakulása volt. A vadzsrajána, azaz Gyémánt Jármű kifejezés a valóság elpusztíthatatlan természetére, valamint a módszer erejére utal, amely a mahájána lassú ösvényével szemben a buddhaság egyetlen életen belüli elérését ígéri. A tantrajána a szövetszerű folyamatosságot jelöli, amely a tiszta tudatalapot, az utat és a gyümölcsöt összeköti. A Titkos Mantrák Járművének is nevezett hagyomány gyakorlatai (mantrák, vizualizációk) csak hiteles mestertől kapott beavatás után hozzáférhetők. A vadzsrajána megőrizte a mahájána filozófiáját, de új módszereket vezetett be a társadalom peremvidékein élő aszkéták és hindu tantrikus szekták szinkretikus közegéből építkezve. Legfőbb episztemológiai fordulata a test megszentelése volt: a finomfizikai csatornák, csakrák és energiák manipulálásával a fizikai test a megvilágosodás legfőbb eszközévé vált. A szenvedélyeket (vágy, harag) nem elfojtotta, hanem bölcsességgé transzmutálta, ezáltal megnyitva az utat az antinomikus, tabudöntögető gyakorlatok és a spirituális egyesülést szimbolizáló yab-yum ábrázolások előtt.
Ennek szellemiségét a 8–12. században tevékenykedő mahásziddhák, a „nagy megvalósítók” képviselték, akik határozottan elutasították a kolostori elitizmust. E mesterek sokszor a legalacsonyabb kasztokból érkeztek, bebizonyítva, hogy a mindennapi világi tevékenység is szellemi úttá tehető. A különféle varázserőkkel (sziddhikkel) rendelkező mesterek, mint Szaraha, Tilopa és a finomfizikai meditációkat (Hat Jóga) rendszerező Nárópa, tanításaikat száraz értekezések helyett kódolt nyelvezetű dalokban, dohákban fejezték ki. A gyakorlatok alapját a tantrikus szövegek adják, amelyeket az utókor négy nagy osztályba sorolt. A Krijá-tantra a rituális fizikai tisztaságra fókuszál. A Csarjá-tantra (mint a Mahávairócsana-tantra) egyensúlyt teremt a rítus és a belső vizualizáció között. A Jóga-tantra már a belső istenség-jógára épül. A legmagasabb szint az Anuttarajóga-tantra, amely finomfizikai energiákkal és antinomikus rítusokkal dolgozik; ide tartozik a módszert hangsúlyozó Guhjaszamádzsa-tantra, a bölcsességet kiemelő Hévadzsra-tantra, valamint a kettősség nélküli Kálacsakra-tantra.
A tantrikus tanítások a 8. században Kínában a csen-jen (Igaz Szó) iskola formájában jelentek meg Subhakaraszimha, Vadzsrabódhi és Amóghavadzsra révén. Bár a csen-jen a császári udvarban az államvédelmi rituálék miatt roppant népszerű volt, önálló intézményes iskolaként idővel háttérbe szorult. Ezt a hagyományt a zseniális japán szerzetes, Kúkai mentette át és rendszerezte, megalapítva a singon iskolát a 9. század elején. A singon teológia középpontjában a kozmikus Mahávairócsana Buddha, azaz a Dharmakája áll, aki maga a fizikai univerzum, és folyamatosan tanít a makrokozmoszon keresztül. Fő céljuk a buddhaság testben történő azonnali elérése (szokusin dzsóbucu), amit a test, a beszéd és a tudat egyesítésével, az Anyaméh és a Gyémánt Birodalom mandaláinak vizualizálásával valósítanak meg.
A vadzsrajána Tibetben érte el történelmi és filozófiai csúcspontját. A régi fordítások hagyománya, a nyingmapa iskola a 8. századra, Padmaszambhava korára nyúlik vissza. Egyik legfőbb jellemzőjük a terma (rejtett kincs) hagyomány, a legmagasabb tanításuk pedig a dzogcsen, amely a tudat makulátlan természetének azonnali felismerését célozza, átalakítások nélkül.
A 11. századi buddhista reneszánsz idején létrejöttek az új fordítások iskolái (szarma). Ide tartozik a Khön családhoz és Szakja Panditához köthető szakjapa, amely a mongol szövetséggel megteremtette a tibeti láma-uralom alapjait. Fő tanításuk, a Lamdre az út és a gyümölcs ontológiai azonosságát hirdeti.
A kagyüpa (szóbeli hagyományozás) iskolát a világi Marpa alapította, legkiemelkedőbb alakja pedig a rendkívüli aszkézissel megvilágosodott Milarepa volt. A gyakorlatuk központjában a közvetlen mester-tanítvány átadás, a Mahámudrá (A Nagy Pecsét) és Nárópa Hat Jógája (például a belső hőt generáló tummó) áll. Itt jött létre a karma-kagyü ágon a tudatosan újraszülető lámák (tulkuk) rendszere is.
A tibeti buddhizmus legfiatalabb ága a 14. századi gelugpa, azaz a sárgasüvegesek iskolája, amelyet Congkapa alapított. Visszaállította a szigorú szerzetesi fegyelmet (vinaja), a cölibátust, és a kőkemény logikai képzést, valamint a Lamrim tanulmányozását a tantrikus tanulmányok előfeltételévé tette. A gelugpa 1642-től kezdve a dalai és pancsen lámák révén Tibet uralkodó vallási és politikai erejévé vált.